11. fejezet

2018. december 9., szerda

Blair

Ma még volt egy előadásom az árvaházban így ma is később mentem dolgozni a laborba. Mivel a Camillus a lakásomtól csak egy hosszabb kerülővel tehető meg, egy fél órával hamarabb keltem a szokásosnál. Elkészültem, beledobáltam a holmijaimat a kedvenc táskámba és elindultam az otthon felé.

Leparkoltam az alkalmazottak számára fenntartott helyek egyikén és az épület felé vettem az irányt. Kissé furcsálltam, hogy még alig van itt bárki is, csak néhány autót láttam, és az intézmény helyiségei közül csak néhány ablakán szűrődött ki gyér, halványsárga lámpafény. A nevelők és a technikai dolgozók számára fenntartott nagyobb szobában felakasztottam a kabátomat a fogasra és elfoglaltam a már korábban kiválasztott asztalomat. Az ajtónak háttal állva kutattam a laptoptáskámban, amikor egy hideg kéz érintését éreztem meg a derekamon, ami egyre lejjebb haladt. Ösztönösen megfordultam, és egy kárörvendést sugárzó szempárral találtam szembe magam, amitől nekem rögtön ökölméretűre zsugorodott a gyomrom, a pulzusom pedig hirtelen megemelkedett a félelemtől.

- Jaj, kicsi Blair, veled mindig is nehezebb dolgom volt, te túl önfejű és ravasz vagy- suttogta undorító hangján.

- Perverz disznó- toltam el erőteljesen magamtól Josephet és a cuccaimat felnyalábolva a gyerekek szobái felé rohantam. Bekukkantottam a szoba aprócska ablakán, de csak korom sötétséget láttam, így arra következtettem, hogy még mindenki alszik. A számomra előkészített terembe ledobtam a táskáimat majd a hátsó ajtón kiosontam az udvarra és lenyelve minden borzalmas emlékképemet az udvar szerszám-tárolójához indultam. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót, és reméltem, hogy hamar megtalálom a benzines kannát és a biztonsági gyufát és elmehetek innen, mert minden itt töltött perc egy kínszenvedés volt. Miután ezeket megtaláltam, a gondnok szolgálati lakását vettem célba. Az ajtó résnyire volt nyitva, én pedig beléptem az apró kis házba. Kinyitottam a kannát majd hagytam néhány tócsát a parkettán és eldobtam az égő gyufaszálat és minél hamarabb igyekeztem eltűnni a helyiségből, nehogy gyanús legyek bárkinek.

A prevenciós előadások kapcsán akadt némi adminisztratív papírmunkám, ezzel foglalatoskodtam, amikor az egyik férfi nevelő berontott a terembe.

- A gondnoki házban tűz ütött ki, és egy 5 éves kislány megsérült egy égő gerenda miatt!- mondta levegőért küszködve, feltételezem futva tette meg idáig a távot. Ahogy ez a mondat elhagyta a száját, szédülni kezdtem, és próbáltam minél gyanútlanabbul viselkedni, de biztos voltam benne, hogy a testem mindent elárul, hisz teljesen leizzadtam, kivörösödött az arcom és zaklatottá vált a viselkedésem. Már kezdtem szembenézni azzal a ténnyel, hogy most tényleg lebukunk és messzire mentem, mert nem gondoltam ártatlan emberek testi épségére. De magam is meglepődtem, amikor meghallottam egy mondatot a pedagógusok beszélgetéséből.

-Mindenképp értesítenünk kell a rendőrséget, valószínű a szórakozott gondnok hibájaból adódhatott- tanácsolta egy idős hölgy- szerencse, hogy nem történt tragédia. A rendőrség szó hallatán ismét aggodalom lett rajtam úrrá. Sietősen felálltam a székemből, és kettesével vettem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb a vezetőség irodájánál tudhassam magam. Kopogtam kettőt, majd egy bentről halkan hallatszódó "Gyere!" kiáltás után lenyomtam a kilincset és beléptem.

-Sean- léptem oda az asztalához ő pedig felnézett az előtte heverő papírkupacból- én gyújtottam fel a szolgálati lakást- böktem ki, mert nem akartam felesleges köröket futni- nem fogom hagyni, hogy egy 50 éves perverz amikor csak lehetősége van rá fogdosson, és nem igazán támogatom azt sem, hogy valaki megtámadja és megsebesítse a legjobb barátnőmet!- fakadtam ki és lerogytam az íróasztal előtti székbe.

-Blair, nyugodj meg, megoldjuk- szólt komolyan és meglepő módon teljesen nyugodtan. Nem történt komoly baj, mindenképp lebeszélem a többieket a rendőrség kihívásának ötletéről. Menj dolgozni, én megoldom, és kevésbé gyanús, ha nem vagy itt.

-Rendben. Köszönöm- szóltam hálásan.

-Bármikor! - kiáltotta utánam, én pedig némi megnyugvással indultam útnak. De egyenlőre nem munkába, hanem a kórházba Ro-hoz. Mert erről muszáj volt beszámolnom.

Rowena

Kissé még kábán ültem fel az ágyban , hogy jobban körülnézhessek. Iszonyatosan gyengének éreztem magam és nagyon meg kellett erőltetnem magam  hogy emlékezzek arra, hogy miért kerültem ide. Majd amikor lassan minden derengeni kezdett a hideg is kirázott. Körülnéztem a szobában, de se Sean se Blair nem volt ott. Próbáltam kiszállni az ágyból de a hátamba kibírhatatlanul erős fájdalom nyilallt bele. A sok altató vagy fájdalomcsillapító, vagy az amit adtak az elmúlt órákban nagyon gyengévé tett. Kicsit úgy éreztem magam mint aki álmodik, ami nem is lett volna rossz. Lehunytam a szemem és vártam, hogy kitisztuljon a világ körülöttem. Az ajtó nyílását hallottam meg, majd egy hideg kéz érintését éreztem az arcomon.

-Sean?-kérdeztem mámorosan, bár amint jobban oda figyeltem egyből tudtam, hogy ez a kérges, undorító tapintás nem Seané. Mire sikíthattam volna, az előbb említett undorító kezek befogták a számat.

-Ócska, semmire sem jó élőlény vagy, de valahogy mindig, de mindig megúszod. De hidd el nekem, most vesztetted el a szerencsédet!- helyezte át az egyik térdét az elgyengült testem fölött. A testem teljesen beadta a szolgálatot, mozdulni sem bírtam.

-Hol van a kis barátnőd, vagy a lovagod? Az aki minden a Camillusba tévedő fruskát össze szed magának? -ekkor már patakokban folytak a könnyeim a kezére.

-Nahát, csak nem különlegesnek érezted magad? -hangos nevetés töltötte be a szobát, majd a szabad kezével elkezdte kigombolni a nadrágját. Egyre erősebben kezdtem sikoltozni a keze alatt és kapálózni próbáltam de egyszerűen nem ment. Egyre jobban pánikba estem, amikor egy, az ágyamról elvett zsebkendőt tömött a számba, majd megragadta a combomat és lassan húzta felfele rajta a kezét. Majd egészt testével szorosan fölém hajolt, minden porcikám remegett. A nyakamban éreztem a leheletét, ami az alkoholtól bűzlött. Iszonyatos hányinger tört rám. Ott abban a pillanatban éreztem, hogy egyedül maradtam, ha meg teszi amire készül, akkor biztosan végem. Megpróbálta fentebb húzni a kórház által adott alvóruhát és a keze is egyre feljebb siklott, közben fölöttem térdelt, összeszedve minden erőmet, lendülettel felemeltem a térdem, így a legérzékenyebb pontját találtam el. Ugyanabban a térdelő pozícióban esett le az ágyról, gyorsan kiszedtem a zsebkendőt a számból, de mire bármit is csinálhatott volna, Blair kétségbe esett kiáltását hallottam meg, majd mögötte Sean rohant be, kicsit félre lökve Blairt. Odaszaladt a földön fekvő Josephhez és azt hiszem teljes erőből húzott le neki egyet, amitől Joseph orra eltorzult és azonnal vérezni kezdett. Blair azonnal odaszaladt hozzám és átölelt, Sean pedig kivitte Josephet a teremből, csak Isten tudja mit akar vele.

-Istenem Ro, csak egy pillanatra mentünk ki! Csinált valamit?-sírta el magát a vállamba hajolva. Nem volt erőm hangot kiadni , csupán megráztam a fejem.