1.Fejezet

 2018. november 16. hétfő

Az általam legjobban utált zeneszámra ébredtem hajnali hétkor. Kómotosan a telefonom után nyúltam az éjjeli szekrényen, majd automatikusan rányomtam a szundira. Ahogy a fejem vissza hajtottam volna a párnára, a kijelzőn a legjobb barátnőm vigyorgott vissza rám.

-Mámoros jó reggelt Rowena!-hallottam meg barátnőm hajnalban is vidáman csengő hangját.

-Felkeltem nyugi!-válaszoltam miközben letekertem magamról az éjszaka folyamán rám tekeredett takarót.

-Helyes, szép első munkanapot! -nyomta ki azzal pedig ledobtam a telefont az ágyba és a konyhába csoszogtam kávéért. Csodás barátnőm Blair ilyenkor már úton van dolgozni és tisztában van vele, hogy nem vagyok túl koránkelő szóval értékeltem a kedvességét. Nem lett volna jó dolog elkésni az első munkanapom, ugyanis ma kezdek gyerekorvosként abban a gyermekotthonban ahol én és Blair felnőttünk, a Saint Cammillusban. 

Miután megittam a kávém elmentem zuhanyozni, majd igyekeztem komolyra venni az öltözködést, így egy visszafogott fekete csőnadrágot, fehér inget és az egyik kedvenc őszi csizmámat vettem fel. November közepe van, így elég hűvös van tehát induláskor lekaptam a fogasról egy melegebb kabátot és a táskám. Az autóm mellett tipikusan 10 percet bányásztam a táskámban mire megtaláltam a kulcsom így el tudtam indulni. Szerencsére a Boston melletti Winthropban nem kellett tartanom attól , hogy dugóba tévednék, elég kicsi a város de én szeretem. Szerencsésnek érzem magam, hogy mind azok után amiket átéltem gyerekkoromban sikerült elvégeznem az egyetemet és most úgy segíthetek a gyerekeknek ahogy anno segítettek rajtam. Boldog vagyok, hogy abban az otthonban szereztem állást ahol felnőttem hiszen így meghálálhatom valamilyen szinten azt amit kaptam. A Saint Camillus  a városon kívül található egy nagyobb birtokon így szükségem volt fél órára amíg odaérek. Leparkoltam majd kiszállva az autóból egy pillanatra megálltam, hogy megnézhessem az épületet. Megannyi jó emlék köt ehhez az épülethez, sajnos legalább még egy ennyi rossz is amit az évek és a szép emlékek elfelejtettetek velem. Bíztam benne , hogy a legjobbat hozhatom ki ebből a helyzetből. Az épület sokat nem változott, a látvány sokféle érzést váltott ki belőlem, egy pillanatra végig futott bennem a gondolat, hogy vissza szálljak az autóba és olyan messze menjek amennyire csak tudok. Aztán azokra a dolgokra gondoltam amiket szerettem itt, az emberekre akiket soha nem fogok elfelejteni és minden jó dologra amit ettől a helytől kaptam. Végül a lehető legpozitívabban sétáltam be az épületbe , fel a legfelső emeletre , az új főnököm irodájába. Az egykori tulaj sajnos pár éve elhunyt így azóta új vezetőséget kapott az intézmény.

Kopogtam, majd egy határozott válasz után benyitottam a terembe. Az iroda ugyanúgy nézett ki mind sok évvel ezelőtt. A padló régi és kopott volt, a falon végig polcok lógtak kivéve azt a részt ahol az az ajtó állt ami az irattárba vezetett ahol az eddig ide került gyerekek adatai találhatóak. A bejárati ajtóval szemben egy irodai asztal állt  mögötte hatalmas ablakokkal amelyeken  keresztül szépen besütött a nap. A fal zöld volt, vagyis az lehetett valamikor, ugyanis mostanra eléggé megkopott a színe. Az íróasztal mögött egy fiatal, jóképű és erős fizikumú férfi ült, érkezésemre azonnal és illedelmesen felállt. Első benyomásra teljesen úgy éreztem, hogy ez a látvány már most megérte ezt a munkát. A korombeli nők, sőt bármilyen korosztályú nők biztos bálványozzák.

-Jó napot Miss Hogan! -nyújtott kezet mosolyogva. Tudja a nevem, figyelmes. Vagy csak ez a kötelessége. A helyzet túl gondolása abszolút jellemző rám.

-Viszont, Mr. Ashwin! -ültem le vele szemben ezután ő is újra elfoglalta a helyét.

-Köszöntöm újra itt, remélem jól fogja érezni magát! -mosolygott rám, én meg próbáltam leplezni a zavarom. Bár tipikusan annak a férfinak tűnt aki nagyon is tudja ha valamiféle reakciót vált ki egy nőből.

-Köszönöm, ez valószínűleg így lesz.

-Ami azóta változott az épületben, hogy felújítottuk a rendelőt, az érkezőt és a gyerekek lakrészét. Igyekszünk újjá varázsolni ezt a kissé megkopott helyet ahogy csak tudjuk. A rendelője jól felszerelt, mindent megtalál benne amire csak szüksége van, ha bármi kell megtalál hiszen itt vagyok egész nap. A legtöbb időmet a gyerekekkel töltöm, a papírmunka nem az erősségem- nevetett kissé zavartan. Teljesen egyetértettem az állításával, amit alátámasztott a kupi ami az asztalán uralkodott.

-Ez remek hír Mr. Ashwin! Örülök, hogy fejlődik a hely.

-Most pedig szeretném ha követne, megismeri a gyerekeket, majd megmutatom a rendelőjét- állt fel, majd kivezetett a teremből. A gyerekek lak-; játszó- és tanulórésze valóban sokkal modernebb, mint amilyen akkor volt amikor én itt voltam. A játszóterembe belépve nagyszerű érzés fogott el, mindenhol boldog, életvidám gyerekek a legkisebbektől a legnagyobbakig. Borzasztóan elérzékenyültem, de próbáltam leplezni. A birtok és a ház óriási, a gyerekek létszáma is elég nagy, így első nap lehetőségem sem volt mindenkit megismerni. Sean csendet kérve bemutatott, mint az új “doktor nénit” , a gyerekek jókedvűen köszöntöttek majd mindenki visszatért az elfoglaltságához. Ahogy én is átvettem a rendelőt, alaposan szétnéztem, majd Sean is magamra hagyott. A nap hátra lévő idejét a gyerekekkel töltöttem, elkísértem őket enni és tanulni, majd játszani. A mai nap csupán két gyerek járt a rendelőmben, az egyik enyhe torokpír miatt, egy kislánynál pedig allergiás reakciót váltott ki egy növény a kertben játszás közben. Sean valóban sok időt tölt a gyerekekkel, figyelmes és odaadó velük. Úgy vettem észre a gyerekek mind szeretik őt. Úgy éreztem jól fogom magam itt érezni.

  Késő délután volt amikor elköszöntem a gyerekektől és Seantől, összeszedve a holmim pedig elindultam haza. Az ajtó fele igyekezve belemerültem az SMS-eimbe amiket Blairrel váltottam az első napomról, amikor valaki belém jött én meg felkaptam a fejem. Megfordultam, hogy bocsánatot kérhessek de amikor megláttam azt az embert, menten kiment minden erő a lábaimból és levegőt is elfelejtettem venni. Joseph Becker.

Sosem felejtem el ezt az arcot, azt az embert aki minden itteni rossz élményem okozója volt, ugyanúgy ahogyan Blairnek is. Csak bámult rám pár pillanatig, aztán feltételezem megismert mert a legundorítóbb mosoly jelent meg az arcán amit valaha láttam. Ez az ember hosszú évekig zaklatott ittlétünk alatt, rengeteg undorító, fájdalmas és felejthetetlen dolgot tett velünk, de sose mertünk szólni senkinek róla. Évekig pszichológushoz jártam, mai napig vannak rémálmaim miatta. Amikor láttam ezt az állást reménykedtem benne, hogy azóta a börtönben ül, meghalt vagy legalább nincs itt. Eluralkodott rajtam a félelem, remegni kezdtem majd amikor feleszméltem már nem volt ott. Észre sem vettem amikor elment, annyira bepánikoltam. Patakokban hulltak a könnyeim, azonnal sarkon fordultam . Szapora lélegzettel indultam az autómhoz, a sötét parkolóba minden árnytól és nesztől halálra rémülve. Kapkodva vettem elő a kulcsom és a reggeli szerencsétlenkedést megismételve beültem az autóba és tőlem sosem látott sebességgel húztam el onnét azzal a gondolattal, hogy soha nem jövök vissza. Tudtam, hogy hová fogok menni, így a lábamat a gázon tartva gondolkodás nélkül haladtam a kisváros csendes utcáin. A könnyeim megállás nélkül hulltak, és már-már hisztérikusan bőgtem. A könnyeimtől és az összeszorult mellkasomtól szenvedve szaladtam fel Blair lakására majd eszeveszett dörömbölésbe kezdtem. Amikor nem jött válasz megnéztem a telefonom. Nincs még itthon, azonnal tárcsáztam.

-Hol vagy? -szinte már sikítottam

-Jézusom, mindjárt otthon. Mi a baj? Hol vagy? -aggódott azonnal.

-Az ajtód előtt- majd kinyomtam. A hátamat az ajtónak támasztva bámultam ki a fejemből miközben a sírás nem akart alább hagyni pedig már könnyeim se voltak. Pillanatról pillanatra rosszabb állapotban voltam, és nagyon vártam Blair érkezését ugyanis csak ő az aki ezt megértheti. 10-15 percnyi zokogás és fuldoklás után Blair rohant velem szembe, azonnal leguggolt mellém.

-Rowena, mi a baj? Mondd már! -ijedt meg látva, hogy milyen állapotban állok az ajtajában.

-Ott volt Blair, tényleg ott volt!

-De ki Ro, nem értelek? -simította meg a hátam.

-Joseph volt ott Blair- néztem mélyen a szemébe ő meg levegőt elefelejtve venni nézett rám, majd könnyek gyűltek a szemébe és leült mellém.