2018. november 16. hétfő
-Rowena, biztos, hogy ő volt az, nem csak beképzelted? - szólaltam meg, miközben én is a könnyeimmel küszködtem, mert már a név hallatán is a hideg futkosott a hátamon.
-Nem Blair, biztos hogy ő volt az- mondta határozottan.
- Menj, foglalj helyet a nappaliban- szóltam a barátnőmnek, miközben a konyha felé igyekeztem. Ott feltettem főni kettőnknek teát, majd amikor elkészült, bementem velük a nappaliba és elhelyeztem a két bögrét asztalon. Pillanatokig csak bámultuk egymást. Én nem tudtam mit kérdezzek, ő pedig nem tudta mit mondjon. Végül vettem egy mély levegőt és megpróbáltam a lehető legtapintatosabban megkérdezni, mikor találkozott vele pontosan, és honnan ismerte fel.
- Rowena- sóhajtottam- miből gondolod hogy ő volt az? És miért ismerne fel? Mostanra már legalább 55 éves, és mi már legalább 13 éve kikerültünk az intézetből.
- A folyosón összeütköztem vele- kezdte, szemébe ismét könnyek gyűltek- nem figyeltem, mert éppen veled SMS-eztem. Felpillantottam a képernyőről és ő állt velem szemben. Ugyanaz a gonosz tekintete volt és ugyanazzal az undorító vigyorral mosolygott rám mint akkor sokszor. Innen gondolom, hogy felismert. Soha nem akarok vissza menni oda! Képtelen vagyok elviselni a jelenlétét még a tudatától is rosszul vagyok, hogy egy épületben kell lennem vele. Kétlem, hogy tovább tudnék dolgozni ott! -temette arcát a kezébe.
-Ro, ez nem ilyen egyszerű. Neked szükséged van erre az állásra. Felnőtt nő vagy, ne viselkedj úgy mintha egy tinédzser lennél! Nagyon régen volt már, és nem olyan nehéz elkerülnöd. Kérlek, próbáld meg! Ne engedd hogy újra tönkretegyen.
- Rendben, megpróbálom- vett egy mély levegőt.
- Ha gondolod maradhatsz éjszakára- mosolyogtam rá, remélve hogy talán ez megnyugtatóan hat rá.
- Csak ha nem zavarok.
- Ugyan már, te sosem- öleltem magamhoz szorosan. Tekintve, hogy egyikünknek sincs családja, mindig ketten voltunk egymásnak. Nem engedhetem meg, hogy megint összeroppanjon. Küzdött eleget ezzel a gyermekkori traumával, úgy ahogy én is, viszont kettőnk közül mindig én voltam aki érzelmileg sokkal stabilabb volt. Talán éppen ezért sikerült eredményesebben megküzdenem a saját démonjaimmal, és a szörnyű emlékekkel.
- Rowena- sóhajtottam- miből gondolod hogy ő volt az? És miért ismerne fel? Mostanra már legalább 55 éves, és mi már legalább 13 éve kikerültünk az intézetből.
- A folyosón összeütköztem vele- kezdte, szemébe ismét könnyek gyűltek- nem figyeltem, mert éppen veled SMS-eztem. Felpillantottam a képernyőről és ő állt velem szemben. Ugyanaz a gonosz tekintete volt és ugyanazzal az undorító vigyorral mosolygott rám mint akkor sokszor. Innen gondolom, hogy felismert. Soha nem akarok vissza menni oda! Képtelen vagyok elviselni a jelenlétét még a tudatától is rosszul vagyok, hogy egy épületben kell lennem vele. Kétlem, hogy tovább tudnék dolgozni ott! -temette arcát a kezébe.
-Ro, ez nem ilyen egyszerű. Neked szükséged van erre az állásra. Felnőtt nő vagy, ne viselkedj úgy mintha egy tinédzser lennél! Nagyon régen volt már, és nem olyan nehéz elkerülnöd. Kérlek, próbáld meg! Ne engedd hogy újra tönkretegyen.
- Rendben, megpróbálom- vett egy mély levegőt.
- Ha gondolod maradhatsz éjszakára- mosolyogtam rá, remélve hogy talán ez megnyugtatóan hat rá.
- Csak ha nem zavarok.
- Ugyan már, te sosem- öleltem magamhoz szorosan. Tekintve, hogy egyikünknek sincs családja, mindig ketten voltunk egymásnak. Nem engedhetem meg, hogy megint összeroppanjon. Küzdött eleget ezzel a gyermekkori traumával, úgy ahogy én is, viszont kettőnk közül mindig én voltam aki érzelmileg sokkal stabilabb volt. Talán éppen ezért sikerült eredményesebben megküzdenem a saját démonjaimmal, és a szörnyű emlékekkel.
2018. november 17. kedd
Hajnali ötkor keltem, hogy a lehető legkorábban érjek be a laboratóriumba dolgozni. Megfőztem a reggeli kávémat, készítettem egy kis reggelit is. Miután elfogyasztottam, fogat mostam, megfésülködtem, tettem fel egy kis sminket majd felöltöztem. Sosem viszem túlzásba, hiszen a laborban úgyis a munkaruhámat kell felvennem. Egy hosszú ujjú, egyszerű sötét pulcsit és egy farmert vettem fel, hozzá a kedvenc fekete bokacsizmámat. Kinnhagytam egy pótkulcsot a barátnőmnek, majd beültem az autómba. Mindig ilyen hamar megyek, hogy reggel még legyen egy kis időm amit egyedül tölthetek. Ilyenkor mindig jobban haladok, nincs körülöttem zaj, ami megzavarhatna és magam maradok a gondolataimmal. Mostanság úgy érzem nem haladok ezzel a kutatással. Egy bostoni iparnegyed melletti laboratóriumban dolgozom, vegyészként. Mivel a diplomám után gyógyszergyárban dolgoztam, és hasonló témájú volt a diplomamunkám is, van némi tapasztalatom az emberi betegségek és kórképeket illetően. Jelenleg ritka betegségeket kutatunk, melyeknek nagy része genetikai eredetű, ám egyenlőre nem ismert hogy hogyan alakul ki, illetve néhány esetben valóban gyógyíthatatlan-e. Már évek óta ezzel foglalatoskodunk, eddig sikeresnek bizonyult. Ám körülbelül másfél hónapja egy kór felett csak állunk és nem haladunk sehová sem. Ez pedig a narkolepszia. Ez egy mondhatni új betegség, gyógyíthatatlannak bizonyult eddig, de én nem vetem el azt, hogy talán van rá gyógymód, hisz nem ismerjük igazán. Olyan neurológiai betegségről van szó, amely a betegnél kényszeres alvást okoz, ez megnehezíti az életét és bizonyos helyzetekben veszélyessé is válhat. Én soha nem hittem abban, hogy egy betegséget elviselhetővé, élhetővé tegyünk. A páciens így továbbra is beteg, szerintem vagy meggyógyítható vagy nem.
Elővettem a mikroszkópomat, beállítottam a lencsét és a tárgylemezre helyeztem az új leleteket, hogy tanulmányozhassam azokat. Annyira koncentráltam a mikroszkóp által megmutatott képekre, hogy észre sem vettem hogy becsapódik mögöttem az ajtó. Csak arra lettem figyelmes, hogy a főnököm, Bill megállt mellettem, és várta hogy felnézzek rá.
- Blair- köszörülte meg a torkát.
- Ne haragudj- kaptam fele a fejem és tekintetemet felé fordítottam.
- Nagyon elmerültél a munkádban- mosolygott, majd leült a mellettem lévő székré- Figyelj- kezdte komolyan- másfél hónapja nem haladtunk sehova. Nagyra értékelem a szorgalmad és az elkötelezettséged, de így nem fogunk eredményre jutni.
-Mire szeretnél ezzel utalni? - kérdeztem, holott nagyon is jól tudtam, mi fog következni. Új kutató fog jönni, aki majd besegít. Ő pedig tudja nagyon jól, hogy nem szeretem, ha a labor dolgozóin kívül más is besegít.
- Felfogadtam egy neurológust, egy barátom fiatal kollégája. Ígéretes orvosnak hangzik, és mivel neki ez a szakterülete, talán vele előre léphetünk. Reggel 8-ra érkezik, ma kezd. Kérlek, legyél vele türelmes, és hagyd, hogy segítsen.
-Rendben, megteszem ami tőlem tellik- bólintottam, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt ínyemre ez a dolog. Ezután a főnököm elment, én pedig visszatértem a munkámhoz.
Reggel 8 órakor valóban megérkezett az új kutató. Tőlem 2-3 évvel lehetett idősebb, magas, jó kiállású férfi volt és sugárzott róla, hogy tisztában van az adottságaival és rendkívül magabiztos, de mégsem lehet bunkónak nevezni.
Kabátját lazán feldobta a fogasra, megigazította a sötét zakóját és a fehér ingjét. Félszemmel rápillantott a tükörben a tökéletesen belőtt hajára és a gondosan ápolt szakállára. Kezet fogott a kiérkező főnökkel, aki körbevezette őt a helyen. Illedelmesen bemutatkozott mindenkinek, többek között nekem is.
-Alden Bowman vagyok- fogott velem kezet.
- Blair Fletcher- fogadtam el a kézfogást.
- Örvendek a találkozásnak Miss Fletcher- húzta kedves mosolyra a száját.
- Ő végzi a kutatásokat, és gyakorlatilag ő felelős azért, hogy minden a lehető leggördülékenyebben haladjon minden- mondta Bill büszkén.
Annak ellenére hogy, soha sem szerettem ha valakivel meg kell osztoznom a munkában, egész jól haladtunk Aldennel. Nem arrogáns mint a legtöbb kutatóorvos, és nem szeretne mindent ő elvégezni, hogy egy esetleges sikernél ő fürödhessen a dicsőségben. A nap végén együtt tettük rendbe a labort is, ami sokszor mindig rám marad.
-Holnap találkozunk Miss Fletcher- köszönt el, miközben az ajtóban állt.
-Ha kérhetném, tegeződjünk, és szólíts Blairnek. Elvégre kollégák vagyunk.
-Rendben, szia Blair.
-Szia- néztem utána. Ledobtam a vegyszertől bűzlő köpenyt majd minden lezártam a laborban.
Épp kiléptem a nagykapun, amikor a táskámban megcsörrent a telefonom. Előhalásztam és Ro neve villogott a képernyőn.
-Igen? -vettem fel.
-Blair- szólt bele zaklatottan Rowena- ez a mocsok disznó még ma is ugyanazt csinálja mint amit velünk akkor!
-Ezt honnan gondolod?
- Ma láttam ahogy az udvaron, két kislány körül legyeskedett a kerti szerszámtároló mellett, ahova senkinek sincs rálátása, csak közelebbről. Ma a tulaj, Sean, rámbízta a gyerekeket, mert látogatója volt az árvaháznak, akkor láttam.
- Ro, ez nem bizonyít semmit. Az akkori dolgokat soha nem fogod tudni rábizonyítani. Ha ezt talán, akkor is megússza egy fegyelmivel vagy pár évvel. Nem éri meg az a tortúra ami ezzel jár, ha gyakorlatilag büntetlenül távozik. Nyugodj meg, próbáld figyelmen kívül hagyni.
- Jól van- nyomott ki, holott tudtam hogy az agya tovább kattog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése