A depressziómba merülve üldögéltem a nappalim kanapéján és a kedvenc sorozatomat néztem amikor valahol a hálószobában megszólalt a telefonom. Pár pillanatig még csak ültem és nem mozdulva abban bízva, hogy csak képzelődöm. De nem, így unottan kimásztam a takaró alól, hogy elmenjek a telefonomért.
-Pillanat!-fogadtam el Blair videóhívását majd visszamentem a nappaliba, újra kényelembe helyeztem magam és jól betakaróztam-Helló! -mondtam a kamerába.
-Először is pocsékul festesz, fejezd be a depit!-nézett rám, vagyis a telefonjára szigorúan.
-Nem vagyok depis, csak munkanélküli! -háborodtam fel.
-Ami kinek köszönthető? - mosolygott alig észrevehetően.
-Nekem , mert nem tudtam tartani a szám- biccentettem el oldalra a fejem szomorúan.- habár! Ha mondjuk az oltár előtt mondom el az nagyobb baj lett volna nem? -nevettem de Blair komoly maradt- Mi a baj?
-Hát, tulajdonképen azért hívtalak mert... hát itt van Joseph. Vagyis most már lehet, hogy a sürgősségin- mosolygott halványan.
-Tessék? Miért van ott Joseph New Yorkban? Bántott? -akadtam ki teljesen.
-Megpróbált... de nem sikerült neki. Ugyanabba a hotelba jelentkezett be ahova mi. Követett ebédelni és amikor Alden elment, rám támadt. De meglógtam. Amikor vissza értem a hotelbe hagytam neki egy kis meglepetést! - pár pillanatig csendben emésztettem a hallottakat majd végül megkérdeztem.
-Meg ...meg fog...? -kérdeztem csendben.
-Mi? -röhögött fel Blair- Maxi egy kisebb agyvérzés.
-Óh. Bocsi.
-Hoppá. Itt van egy mentő a hotel előtt. Beszélünk később- és mielőtt bármit mondhattam volna lerakott.
A Blairrel való beszélgetésem után még próbáltam lekötni a figyelmem a sorozattal, hogy hátha Blair hív vagy ír, de gyorsan belealudtam. Így amikor reggel teljesen kómásan felébredtem és rájöttem, hogy a nappaliban vagyok ruhában akkor szükségem volt még pár pillanatra, hogy eszembe jusson a tegnap este. Lerúgtam magamról a takarót és egy bögre kávéval és a telefonommal az erkélyre mentem, hogy rágyújthassak. Közben elolvastam a Blairtől kapott üzenetet, amiben az állt, hogy Josephet tegnap este elvitte a mentő, egy enyhébb agyvérzéssel. Egy pillanatra kirázott a hideg, ugyanis tudtam, hogy Joseph ezt még megbosszulja.
Lassan ittam a kávém és kivételesen élveztem a kora decemberi csípős hideget, hátamon a gyapjú takarómmal. Az órára nézve jöttem rá, hogy ilyenkor normál esetben már munkában kellene lennem. De nem vagyok. Mert felmondtam, ami a legborzasztóbb, hogy szerettem ott dolgozni minden Joseph-féle baromság ellenére és hiányoznak a gyerekek, ami pedig Seant illeti... na talán ő hiányzott a legjobban. Amikor már túlságosan kezdtem fázni bementem és ledobtam magamról a takarót és elindultam fogat mosni, a fürdőszobába közben azon kattogott az agyam, hogy mit csinálhatnék ma. Mivel Blair ma még New Yorkban lesz így kénytelen leszek valamit egyedül kitalálni. De semmiképpen nem akarok egész nap itthon ücsörögni, ugyanis ismerem magam, tudom, hogy a sok gondolkodás csak mélyebbre taszít. Úgy döntöttem, hogy bemegyek a városi kórházba, hogy beszéljek egy régi barátommal az egyetemről, hátha tud ajánlani valami munkát a kórháznál, ugyanis jelen helyzetben ez az első amire szükségem van. Magamra kaptam egy kék farmert egy fekete kötött pulcsival, majd a hajamat egyszerűen feltűztem. Az előtérben beledobáltam a cuccaimat egy fekete táskába és az odakint repkedő mínuszokra tekintettel felvettem a legmelegebb kabátom, egy sálat és az egyik kedvenc bakancsom, majd elhagytam a házat. Teljesen kizárva a külvilágot sétáltam lefele és közben zenét hallgattam, amikor beleütköztem valakibe. Azonnal felkaptam a fejem és elhebegtem valami bocsánatkérést. Beletellett pár pillanatba, míg felfogtam ki áll velem szemben zsebre dugott kézzel és a szeméből csak úgy áradt a zavarodottság.
-Mit... -kezdtem el a kérdést de annyira nevetséges volt a hangom, hogy inkább nem folytattam hanem kínosan felnevettem.
-Beszélni szeretnék veled... De ha épp mész valahova... -mondta , de közben nem nézett a szemembe.
-Nem, beszéljünk!- kiáltottam fel kicsit lelkesebben és vékonyabb hangon mint kellene, ez Seannek is feltűnt ugyanis végre a szemembe nézett és kicsit meglepett volt a tekintete- szóval...menjünk fel-közöltem vele kicsit higgadtabban. Válasz helyett csak bólintott és elindult. Én azért előkaptama telefonom és írtam Samnek, hogyha mégis kell gyerekorvos a kórházba, hívjon fel, ezután követtem Seant a lakásomba. Az alatt a fél perc alatt míg az ajtómhoz értünk, rengeteg lehetőség száguldott át az agyamon, hogy mégis mit akarhat tőlem. Talán kioktatni, hogy mennyire rossz ember vagyok, vagy még rosszabb: feljelenteni. Teljesen a gondolataimba merültem, így elég kínosan éreztem magam , amikor észrevettem, hogy már egy ideje az ajtóm előtt állok és csak nézek ki a fejemből.
-Bocsi.. -motyogtam, majd kinyitottam az ajtót. Előreengedtem, én meg csendben követtem. Balra mutattam, jelezve, hogy foglaljon helyet a nappaliban, közben azon kattogtam, mennyire lesz illetlen ha rágyújtok, mert lassan szétvetett az idegesség. Végül elhesegettem a gondolatot és vele szemben foglaltam helyet a heverőn. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhattam volna, így csak felhúzott lábbal vártam, hogy elkezdje. Pár pillanatig csak összefont kézzel bámulta a földet és gondolkodott. Majd felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett amitől egyből elpirultam.
-Én... -idegesen beletúrt a hajába- godnolkodtam. Sokat... amit, amiket mondtál. Először dühös voltam, de nagyon. Aztán előszedtem az aktádat és nézegettem azt az apró barna hajú lányt, elképzeltem, hogy mit tett veled... -összeszedtem a bátorságot és a szemébe néztem, ami szikrázott a dühtől és az undortól- majd a kezembe kerültek az orvosi jelentések... -itt gördült le az első könnycsepp az arcomon de nem az utolsó- és én teljsen bedühödtem... lerohantam, de nem találtam sehol. Aztán felhívtam a rendőrséget... -ennél a mondatnál teljesen bepánikoltam. Hirtelen megfájdult a fejem, kis híján el is ájultam. Ha szólt a rendőröknek akkor vége... végem. Észrevette, hogy mennyire zaklatott lettem, így gyorsan folytatta.
-Nyugodj meg, leraktam mielőtt felvették. Akkor jöttem rá, hogy igazad van. Vagyis igazatok. Neked és Blairnek. Akkor haza mentem. És másnap sem mentem a Camillusba. Le kellett nyugodnom, mert ha ott találom megölöm. Mindenki szeme láttára- szerettem volna mondani valamit, de feltartotta a kezét, jelezve, hogy még nem végzett- én azért jöttem, hogy... azért, hogy gyere vissza a Camilusba. És, hogy elmondjam, hogy... -kezdte és közben felállt és átűlt mellém- hogy melletted, illetve melletetek állok bármiben. Tényleg bármiben! Enben az egészben is. Rohadt nagy őrűltségnek tűnik de... megérdemli.
-Köszönöm! -néztem rá könnyes szemmel.
-Ami meg téged illet, én teljesen kiakadtam amikor igazán felfogtam, hogy mit tett veled, hogy mit tesz még mindig... Ro!-közelebb hajolt hozzám, alig pár centi választotta el az arcomat az övétől és így folytatta- nagyon fontos lettél nekem... -halvány, de mégis kihívó mosolyra húzta a száját. A látványtól megremegett az egész testem.
-Ezzel nem vagy egyedül... -ahogy kimondtam lehajtottam a fejem, képtelen vagyok a szemébe nézni. Egyik kezével megemelte az állam, hogy újra a szemébe kelljen nézzek, míg a másikkal a fülem mögé söpört egy elszabadult tincset.
-És ez nem tűnik őrűltségnek? - mostmár a szemébe mertem nézni.
-Nem! -mondta határozottan majd közelebb húzva magához lágyan megcsókolt.
2018. december 7. hétfő
Hulla fáradtan estem be a lakásomba. Nem volt rossz napom csak fárasztó. A Camillusban szinte minden gyereket ledöntött a nátha, sőt még Seant is, bár ő egész jól viseli. Az elmúlt pár napban semmi érdekes nem történt a Joseph üggyel kapcsolatban. Úgy tűnik Blair kis akciója New Yorkban egy kicsit mintha megijesztette volna. Sean még mindig nehezen kezeli az indulatait vele szemben, de ahogy tudja elkerüli őt, nem úgy mint engem. Sean viccesebb és figyelmesebb ,mint gondoltam és nagyon jól érzem magam vele.
A nappaliba érve csak egyszerűen ledobtam a cuccaimat és az asztalról felkaptam a töltőm, ugyanis a telefonom teljesen lemerült és nem volt nálam. Ezután a konyhába mentem, hogy keressek valami kaját magamnak ugyanis egész nap semmit nem ettem, sem időm nem volt rá és Joseph múltkori próbálkozása óta igyekszem jobban odafigyelni, hogy mit csinálok a Camillusban. Kivettem a hűtőből némi kaját és a konyhapultra dobtam. Amikor becsuktam a hűtőt észrevettem egy kis sárga cédulát az ajtón: ”Ellenőrizd a csapot a fürdőben." Lassú mozdulatokkal vettem a cetlit és összevont szemöldökkel bámultam a kis papírlapra. Nem rémlik, hogy bármi lenne a csappal, vagy, hogy ilyesmit írtam volna. Jobban szemügyre véve rájöttem, hogy ez nem az én írásom. Azonnal leraktam a papírt és kihúzva a fiókot előkaptam belőle egy kést. Remegő kézzel indultam el a fürdőszobám felé. A szívem a torkomban dobogott és biztos voltam benne, hogy valaki van a lakásomban. Talán jobb lene megfordulni és elfutni, vagy hívni a rendőrséget. Végűl összeszedtem a bátorságom és felkapcsoltam a fényt a szoba ajtaja előtt állva. Amint világosság lett a kis helyiségben a mozaikokból kirakott üveg ajtón át kirajzolódott egy magas férfi alakja. Felsikítottam, a kést eldobva rohantam ki a házból, közben magam mögött hallottam az ajtó csapodását. A bejárati ajtóhoz érve bepánikoltam, mert az ajtó zárva volt. Én zártam be, mint mindig amikor itthon vagyok. A kulcsom pedig a nappaliban volt. A szívem egyre gyorsabban vert és a légzésem is szagatott volt, hirtelen felindulásból dörömbölni kezdtem az ajtót, a könnyeim egyre gyorsabban és sűrűbben folytak le az arcomon amikor egy éles szúró fájdalmat éreztem a hátamban. Egy pillanatra a légzésem is elakadt majd egyre nehezebben ment. Hátrafordultam és Jospeh nézett rám elégedett mosollyal. Tekintetemmel követtem a keze vonalát egészen addig a késig amit pár perce a földre dobtam. A pólómat teljesen átitatta a vér és iszonyúan fájt. Egyre gyengült a látásom míg csak Joseph eszelős pillantását láttam, majd ő is eltűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése