3.Fejezet

2018.november 23. hétfő

A túl gyorsan eltelt hétvégém után álmosan igyekeztem az otthon felé. Egész hétvégén a múlt hét eseményei jártak a fejemben és nem hagyott  nyugodni annak a gondolata, hogy talán Joseph nem hagyta abba a mocskos szokásait akkor, amikor eljöttünk. Azóta, hogy láttam a két kislány körül nem tudok másra gondolni annak ellenére, hogy Blair szerint túlgondolom és nincs bizonyítékom.  Ezért ma úgy indultam el, hogy ma lemegyek a szertárba körülnézni és óvatosan puhatolózom majd Seannél és a két kislánynál. Nem hagyom, hogy mással is azt tegye, mint amit velünk. A Camillushoz érve kiszáltam az autóból és a táskámat elvéve elindultam befele. Kora reggel volt még, ilyenkor a gyerekek épp reggelizni vannak, azután pedig órákra indulnak így a nap ezen szakaszát találtam a legmegfelelőbbnek arra, hogy beszélni tudjak Seannel.

Az irodája előtt állva kopogtam kettőt az ajtaján de nem jött válasz, vártam még pár percet majd benyitottam. Az ajtó nyitva volt én meg besétáltam. Sean nem volt benn, szóval egy pillanatra hezitáltam, hogy beljebb menjek-e, de végül beljebb sétáltam a szobában. Az asztalához lépve szétnéztem rajta, sehol egy kép vagy bármi más ami arra utalna, hogy nős lenne. Aztán megpillantottam egy leborult képkeretet. Utánanyúltam és megfordítottam. Sean volt rajta és egy nő. Csalódottan néztem a képet, és akaratom ellenére is kicsúszott a számon egy “francba”.

-Ő a húgom- hallottam meg Sean hangját a hátam mögött. Teljesen elvörösödtem és eszem ágában sem volt megfordulni. Azonnal leraktam a képet majd erőt véve magamon megfordultam. Az ajtóban állt karbatett kézzel és mosolygott. Ez borzasztóan kínos volt, szerettem volna elsüllyedni szégyenemben és reméltem, hogy nem hallotta az előbb kicsúszott dolgot.

-Szép lány, hasonlítanak- motyogtam zavaromban.

-Valóban szép, de nem hasonlítunk- röhögött- Miben segíthetek?

-Sajnálom Mr. Ashwin, hogy konkrétan betörtem ide... -kezdtem magyarázkodni ami még kínosabbá tette az amúgy is katasztrofális szituációt.

-Sean, körülbelül egyidősek vagyunk szóval...- ült le a székébe miközben intett nekem is, hogy foglaljak helyet.

-Szóval, hogy sajnálom Sean! Öhm... kérdezni szerettem volna egy alkalmazottról. Talán ő a gondnok. Egy idősebb férfi, az ötvenes éveiben.

-Oh, Joseph, miért érdekel?

-Hát csak olyan ismerősnek tűnik, de így név alapján nem ugrik be- tettem a hülyét.

-Joseph Becker. Valószínű találkoztatok már, hiszen majd 20 éve itt dolgozik. Csendes, de korrekt és kedves embernek tűnik. Sosem beszélgettünk túl sokat. Kissé magányos.

-Aham, kedves, persze- motyogtam. Szóval Seantől nem tudok meg semmit. Felálltam- Nos, bocsánat,  hogy ilyen apróságokkal zavartalak csak olyan... hogy is mondjam... frusztráló volt- mosolyogtam, legalább is próbáltam.

-Nem zavartál, bármi kérdésed van nyugodtan- nézett rám én meg az ajtó fele indultam- Szívesen mesélek Aliceről is- hallottam meg a hangját a hátam mögött, ami nagyon huncutan csengett.

-Kiről? -fordultam meg felvont szemöldökkel.

-A húgom- bökött a képre miközben borzasztóan idegesítő mosoly jelent meg az arcán. Azért elpirultam. Megköszörültem a torkom és bólintottam egy nevetségeset, majd kisiettem a szobából. Mivel a két kislánnyal csak a tanóráik után tudok beszélgetni bementem a rendelőbe és papírmunkával töltöttem az időt. Kopogásra lettem figyelmes, majd egy aprócska fej jelent meg az ajtóban.

-Elestem foci közben- mutatott a lábára szégyenlősen egy sötétbarna hajú kisfiú.

-Gyere csak be, megnézzük! -álltam fel az asztaltól és mosolyogva indultam el felé.

Még mindig volt pár óra hátra míg a gyerekek végeznek, nekem meg semmi dolgom nem volt. Sean beugrott a városba, így úgy döntöttem, lemegyek a szertárba. Becsuktam a rendelő ajtaját és észrevétlenül próbáltam eljutni az említett helyiségig. Oda érve elővettem a telefonom a farmerem hátsó zsebéből és bekapcsoltam a zseblámpát. A korhadt faajtót betolva elkezdtem haladni lefele a lépcsőn. Amikor leértem megcsapott egy nagyon is jól ismert szag, amitől azonnal hányingerem lett. Az egész hely poros és dohos volt, kivéve egy kis részét a szertár egész hátsó részében. Pulzusom szaporább lett és próbáltam elnyomni a beugró emlékeket. A fent említett rész nem volt poros, a földön heverő szék lábáról kötő lógott melyek jól meg voltak viselve. Talán az ellenkezés miatt. Csináltam pár képet, bár most egyetértettem Blairrel. A mi szemünkben ez bizonyíték, de másnak ez csak egy rég nem használt raktár. Megcsináltam a képet, éppen kapcsoltam volna vissza a zseblámpát amikor a lépcsősor tetején lévő bejárati ajtó becsapódott.

Felsikítottam, a telefon meg kiesett a kezemből. Hisztérikusan rogytam le a földre, és a sötétben tapogatózva kerestem a telefonom. A szívem a torkomban dobogott, elfogott a pánik, hirtelen megint 12 évesnek éreztem magam és azt gondoltam soha nem jutok ki innen. A poros padlón matatva végül megtaláltam a készüléket. A jelkódot többször elrontottam, mire sikerült feloldani majd gyorsan bekapcsoltam a lámpát és körbe világítottam a termet. Nem láttam semmi szokatlant, szóval gyorsan elrohantam, kettessével vettem a lépcsőfokokat és kiérve a napfényre nekidőltem a falnak és csukott szemmel mélyet szippantottam a levegőből. Amikor kinyitottam a szemem egy pillanatra szüksége volt a szememnek mire alkalmazkodik az erős fényhez, majd szétnéztem. Joseph ott áldogált pár méterrel arrébb, és engem nézett. Gondolkodás nélkül elrohantam onnan. Az épülethez közeledve hátra néztem, hogy meggyöződjek róla, hogy nem követett amikor hirtelen fájdalmat éreztem az oldalamban. Amikor felnéztem, Sean nézett rám furcsán.

-Rowena, hova szaladgálsz? Jól vagy? -segített fel, ugyanis az ütközéstől a földre zuhantam.

-Már megint, nem hiszem el! -suttogtam elképedve. Hanyadik alkalom is ez a mai nap folyamán amikor teljesen beégek előtte?

-Mit nem hiszel el? -micsoda hallása van... -Meg miért vagy ilyen poros? -végig néztem magamon és a fehér pólóm és fekete nadrágom valóban szörnyen festett. Biztosan akkor kentem össze amikor a földön kerestem a telefonom.

-Én elestem... az előbb... -nevettem kínosan.

-Rowena... -nézett mélyen a szemembe amitől majd' elájultam -Ez nem a te napod! -röhögött ki nem túl diszkréten.

-Áh, ha ismernél hamar rájönnél, hogy ez egy egészen jó nap- mosolyogtam miközben leporoltam magam.

-Nos, ha ennyire izgalmas az élet melletted, szeretnélek megismerni jobban- nevetett óvatosan. Én a hirtelen bóktól teljesen lefagytam, szóval csak szinte csorgó nyállal bámultam rá, amitől ő is zavarba jött mert furán a hajába túrt. Én meg amikor rájöttem, hogy ezzel most elrontom minden esélyem rávágtam, hogy az fantasztikus lenne, ezt kísértem egy olyan mozdulattal, mintha harcba készülőket bíztatnék éppen. Rájöttem, hogy ezzel csak rontok a helyzeten szóval lemondóan röhögtem egyet, majd elmentem, otthagyva Seant, hogy egyedül elmélkedjen a mentális állapotomról.

Az agyam folyamatosan az előző eseményen kattogott. Nem tudtam felfogni , hogyan kerülhetek mindig ilyen helyzetekbe. Magamat ismerve egész nap ezen fogok agyalni, és szinte biztos voltam benne, hogy Sean ezután csak az agyalágyult kolléganőjeként fog rám tekinteni. Eszelős tekintettel haladtam a folyosón teljesen a gondolataimba merülve. Pár kislány kacaja zökkentett ki az önmarcangolásból. Amikor jobban szemügyre vettem őket rájöttem, hogy az a két kislány is a társaságban játszik akiket Joseph és a szertár közelében láttam. Kedvesen sétáltam oda hozzájuk, közben pedig erősen kattogott az agyam a két apró lányka nevén. 

-Sziasztok! -mosolyogtam a társaságra kedvesen. 

-Jó napot, Miss Hogan! -kántálták teljesen egyszerre.

-Zoe, Cara megtennéttek, hogy bejöttök velem a rendelőbe pár percre? -tettem a kezeimet a két lány vállára kedvesen, remélve, hogy nem ijednek meg a hirtelen invitálástól. Egymásra néztek majd mosolyogva bólintottak. Intettem a kezemmel, hogy menjenek csak előre majd követtem őket. A hátuk mögött betoltam a rendelő ajtaját majd beengedtem őket és becsuktam magunk mögött az ajtót.

-Foglaljatok helyet, köszönöm, hogy szakítotok rám időt- toltam a két lány elé az asztalomon lévő kis tálkát melyben mindenféle cukorka és csoki hevert. Mindketten félénken elvettek egy édességet majd érdeklődve néztek rám.

-Először is, szeretném tudni, hogy minden rendben van veletek? -kezdtem finoman. Szótlanul bólintottak.

-Ennek örülök. A minap láttalak benneteket a szertár környékén és láttam Mr. Beckert is... -közelítettem meg a témát. Némi zavar ült ki mindkettőjük arcára és félve néztek egymásra- Csupán azért hozom ezt fel, mert a szertár környékét már rég nem használja az intézet, régi és veszélyes lehet a környékén játszani. Mr. Becker talán erre figyelmeztetett? -néztem mélyen mindkettő szemébe, remélve, hogy bizalmat sugallok a tekintetemmel.

-Hát... I-igen- nyöszörögte erőtlen hangon Cara.

-Nos lányok, szeretném ha nem mennétek a szertárhoz ezután, megoldható? -mosolyogtam bíztatóan.

-Persze! -válaszolták szinkronban és máris felpattantak, jelezve, hogy mennének már.

-Rendben, nem tartalak fel tovább titeket! -álltam fel én is. A két lány kedvesen nézett rám majd elindúltak az ajtó fele.

-Cara, Zoe! -szólítottam meg őket- szeretném ha tudnátok, hogy hozzám mármivel bizalommal fordulhattok! Szeretenék rátok vigyázni, szóval bármi baj van, vagy csak beszélgetni szeretnétek valakivel akkor keressetek meg , jó?

A két lány egymásra nézett majd rám. Félve bólintottak egyet majd elszaladtak. Az asztalomnak támaszkodva rosszalóan ráztam meg a fejem.