2018. november 24. , kedd reggel
Ma kimondottan nehezemre esett a koránkelés, ugyanis az éjszaka folyamán szinte semmit nem aludtam. Valamilyen oknál fogva nem jött álom a szememre, így meggondolatlanul bekapcsoltam a tévét és pont az egyik kedvenc sorozatomat adták. A késői filmezés még inkább elűzte az álmosságot, így a telefonomon nézelődtem, míg végre elaludtam. Szóval élőhalottként indultam el munkába. Szokásosan csomót bíbelődtem a kulcsom megtalálásával. Majd elfészkelte magát a fejemben az a gondolat, miszerint nem zártam ajtót. Így visszamentem az épületbe, újra megvártam a liftet, majd a harmadikon kiszállva leellenőriztem a bejárati ajtóm, ami természetesen zárva volt. Végül sikerült elindulnom.
A Camillus előtt leparkoltam, majd leállítottam a motort, kivettem a kulcsom és kikötöttem magam. Amikor felnéztem Sean éppen a kis tagozatosokat terelte be egy buszba. Gyorsan kipattantam az autóból, hogy megérdeklődjem mégis hová ilyen korán.
-Jó reggelt! -húztam össze magamon a bőrkabátom, ugyanis hidegebb volt mind amire számítottam.
-Rowena! -mosolygott rám Sean. Úgy tűnik a múltkori őrült viselkedésem után mindenkit menekít akit lehet.
-Hová mentek? -tértem egyből a lényegre.
-Ma tanulmányi kirándulásra! -mondta vigyorogva utánozva a múltkori, béna mozdulatomat.
-Hát ez remek, látom humorodnál vagy így reggel! -vágtam oda nyersen ugyanis nem viselem jól a sértéseket, vicc formájában sem.
-Viccelek Ro! -simította meg a vállam kedvesen.
-Ro? Ronak szólítottál?- vigyorogtam.
-Nem, dehogy! Csak nem hallottam még tőled... -mosolyogtam.
-Szóval! -köszörülte meg a torkát- Azért nem hívtalak magunkkal, mert rád itt van szükség ugyanis a nagyobbak maradnak itthon, velük több a baj...
-Persze, érthető. Mikor jöttök?
-Csak késő este, állatkert, pizzázás majd egy film, ha minden igaz. Szép napot, ne várj meg minket! -szállt fel a buszra, én meg esetlenül intettem egyet majd bementem.
Mivel délelőtt általában nincs dolgom, így unottan üldögéltem a rendelőben azon tanakodva mivel tölthetném el az időt, amikor megakadt a tekintetem az apró kis “szobán”, amiben mindenféle iratok vannak. Eszembe jutott, hogy pár napja eldöntöttem, hogy kitakarítok itt. Így hát nekiláttam, leszedtem minden dobozt és dossziét a polcokról és a kinti asztalra pakoltam, hogy majd ott sorba rendezem őket. Közben pedig néhány általam érdekesnek talált dokumentumba be is kukkantottam. Feltűnt, hogy némelyikben pár gyerek sérülése van dokumentálva. Kapkodva kezdtem el keresni az előbb említetthez hasonlókat. Amikor minden összeszedtem, alaposan megnéztem mindegyiket. Véraláfutásos sérülések, melyeket erős szorítás okozhatott, kék, zöld foltok és kissé mély bevágások a gyerekek csuklóin. Biztos voltam benne, hogy ezeket Joseph okozta. Kerestem a papírokon az orvos nevét, aki ezeket kiállíthatta, de még egy elszórt aláírást vagy dátumot sem találtam ami nagyon furcsa. Azonnal hívtam Blairt, hogy elmesélhessem neki, hogy mit találtam. De mindezek előtt egy kupacba gyűjtöttem ezeket a dokumentumokat, majd leporolva őket a táskámba tettem.
Az utolsó mappát is felhelyeztem a polcra, majd elégedetten néztem a helyiségre ami most már sokkal tisztább és átláthatóbb is. Hirtelen úgy hallottam, mintha valaki kopogna, de nem voltam benne biztos, annyira halk volt. Kisétáltam az irattárból, majd az ajtóhoz lépve kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre Zoe és Cara állt az ajtóban. Némi meglepődéssel az arcomon bámultam a két lányra, akik kissé félénken néztek hol rám, hol pedig a cipőjük orrára. Kedvesen beinvitáltam őket, majd leültünk.
-Miben segíthetek lányok? -néztem őket felváltva.
-Hát... -kezdte Zoe, aki egy aranyos szőke lány volt, sötétbarna szemekkel- Mondd inkább te, Cara! -lökte oldalba óvatosan a barátnőjét.
-Azt mondta Miss Hogan, hogy ha valami baj van, magához fordulhatunk, nem? -nézett a szemembe Cara.
-Persze! Miről lenne szó? -tettem fel a kérdést amire a két lány elbizonytalanodva egymás szemébe nézett majd Cara bólintott, Zoe pedig kimondta.
-Mr. Beckerről- nagyon meglepődtem a válaszon, bár mélyen reménykedtem benne, hogy eljött az idő, hogy kitálaljanak a szemétládáról.
-Mit szeretnétek róla mondani?
-B-bánt minket. Néha... a szertárban -kezdte halkan Zoe.
-Meg néha megles, ha öltözünk és olyankor furán néz ránk- mondta Cara. Majd elájultam a székben, és teljesen erőtlenné váltam. Erősen koncentráltam, hogy visszatartsam a könnyeimet és a dühömet.
Erősnek kellett maradnom a két apró lányka miatt.
-Mióta? -kérzdeztem remegő hangon. A légzés nehezemre esett és a két lány meggyötört, de egyben megkönyebbült tekintete csak nehezített a helyzeten.
-Hát...egy ideje. Pár hónapja- suttogták.
-Nos... -vettem magamon erőt és sóhajtottam egy óriásit- tudjátok, én is itt nevelkedtem, Joseph velem és a barátnőmnel is ezt tette. De mi sosem voltunk ilyen bátrak mint ti- mosolyogtam rájuk bátorítóan-sosem mondtuk senkinek. Szóval köszönöm, hogy elmondtátok. Kérlek a lehető legjobban kerüljétek ezt az embert, amíg el nem intézem, hogy soha többé ne kelljen látnunk, oké? Addig is ha bármit tenne, ha csak rátok néz, én itt vagyok ! Gyertek! De minél előbb intézkedem, hogy a lehető legnagyobb büntetést kapja! -mondtam nekik ők meg bólintottak-Gyertek ide! -majd szorosan magamhoz öleltem őket- ezután, ha csak beszélgetni szeretnétek a történtekről akkor is keressetek meg, jó? Együtt megoldunk mindent!
-Köszönjük, Miss Hogan! -mosolyogtak halványan.
-Rowena ezután! -elengedtem őket majd elmentek. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, utat engedtem a könnyeimnek és elhatalmasodott rajtam a düh. Hirtelen felindulásból kiviharzottam a rendelőből, hogy megkeressem Josephet. Az egész épületet és telket körbe szaladgáltam, hogy majd most megmondom neki, amit akarok, feljelentem és nem félek tőle. De nem találtam sehol. Bementem az alkalmazottak közös irodájába és megnéztem a beosztást. A gondnok ma szabadnapos. Csalódottan mentem ki a kertbe, hogy nyugodtan tudjak beszélni Blairrel.
-Hey, van pár perced? -vágtam bele azonnal, tudva, hogy mindig sok dolga van.
-Mondd.
-Bejött hozzám Cara és Zoe és bevallották, Blair. Hogy ez a szemétláda velük is ugyanazt csinálja! -gyűltek össze megint a könnyeim.
-Úristen! -hallottam a hangján, hogy ez ugyanúgy hatott rá, mint rám- Mit fogsz tenni?
-Hívom a rendőrséget... -suttogtam.
-Rendben, ha kimennek és lehajlott a dolog hívj azonnal! Légy erős! -mondta majd hallottam, ahogy szólítja valaki a vonal másik végén és letette. Összeszedtem magam és bementem az épületbe, azzal a szándékkal, hogy ott telefonálok ugyanis ellepték az udvart a gyerekek. Bementem a rendelőbe, bezártam magam mögött az ajtót és leültem. Beütöttem a rendőrség telefonszámát és csak bámultam a telefont, amikor Blair jelent meg a képernyőmön.
-Igen? -szóltam bele.
-Hívtad már őket? -kérdezte idegesen.
-Nem, miért?
-Ne is tedd! Bízz bennem és este elmagyarázom! Kérlek! -meglepett amit mond, de bízom benne, így beleegyeztem és letettem a telefont, bár továbbra sem értettem miért jó ez.
A nap további része maga volt a megtestesült pokol. A gyerekek elvoltak a maguk és barátaik társaságában, mindegyikük makkegészséges volt, én meg majd megőrültem. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi lehet az oka annak, hogy Blair nem akarta, hogy hívjam a rendőrséget. Bíztam benne, tudtam, hogy nyomós érve van, de egyszerűen nem tudtam kitalálni mi lehet az. Borzalmasan kiváncsi voltam és türelmetlen. Ugyanis minél előbb szerettem volna, ha Joseph megkapja méltó büntetését. Így hát egész nap csak magam elé bámulva gondolkodtam, amikor először feleszméltem csak akkor tűnt fel, hogy már lassan szürkülödik. Megnéztem az órát a telefonom, 10 perce lejárt a munka időm. Elképtelenedve összeszedtem magam és elindultam. Az épület csendes volt és sötét. A gyerekek már elvonultak, Sean meg a csapat még nem tért vissza a kirándulásról. A cipőm halk kopogása vízhangzott csupán az üres folyósón. Kilökve az épület ajtaját megcsapott a csípős novemberi levegő. Karbafontam a kezeim, mintha ez enyhítené a testemet átjáró didergést. Az autómhoz lépve elővettem a kulcsot, a táskám átdobtam az anyósülésre és behúztam magam mögött az ajtót majd bekapcsoltam az övem. Behelyeztem a kulcsom a helyére és megpróbáltam elindítani az autót. Ami legnagyobb meglepetésemre nem indúlt el. Többszöri próbálkozás után mérgesen csaptam rá a kormánykerékre és elővettem a telefonom. Blair pár csengés után felvette a telefont és közölte velem, hogy máris indul. Sóhajtva ledobtam magam mellé a telefont, akkor vettem észre, hogy alig van pár százalékon az akkumulátor töltöttsége. Elkezdtem töltőért kutatni a táskámban de nem találtam. Így hát elindultam vissza az épületbe, hogy elhozzam a rendelőben hagyott töltőt.
Sikerült anélkül megtalálnom a tőltőm, hogy bárhol villanyt kellett volna kapcsolnom, szóval óvatosan lépkedtem kifele. Az ajtóhoz érve láttam Blair autójának fényszóróit a távolban, mivel ,hogy a Camillushoz vezető út hosszú, és jól átlátható. Éppen kiléptem az ajtón amikor valami nagy erővel visszarántott. Az ijedtség miatt teljesen megnémultam és egy hang nem jött ki a torkomon. Egy erős kéz a falnak csapott, a számat befogva pedig ott is tartott.
-Mindig is féltél, most is félsz. Pontosan ezért mondom hát, hogy meg ne próbálj keresztbe tenni nekem, vagy megbánod. Nem tudom mire emlékszel Rowena, de amit akkor kapsz majd, biztosan nem éled túl! -hogy nyomatékosítsa azt, amit az előbb mondott lazított a szorításán, majd mégegyszer a falnak vágott. A fejem hangosat koppant, nyomban szédülni kezdtem. Még mindig a falnak nyomott, egy pillanatra félre fordította a tekintetét és gúnyos vigyor jelent meg az arcán. A szememet összeszorítva sírtam és abban reménykedtem, hogy ez egy álom. Egy borzalmas rémálom.
-Rowena! -hallottam meg Blair kétségbeesett hangját, egészen közelről. Kinyitottam a szemem és láttam ahogyan felénk közelít. Kicsapta a bejárati ajtót és gondolkodás nélkül kezdett rohanni felém. Joseph ráérősen elröhögte magát .
-A kis Blair, mindig szerencséd volt vele mi? - majd engem elengedve hátat fordított és elsétált. Még egyszer megállt és megfordult. Ezúttal Blairre nézett.
-Nem mindig vétheted meg sem őt, sem magadat kislány. Emlékszel? -húzta mosolyra a száját, majd elment.
Blair utánaindult, annak ellenére, hogy őszinte fájdalmat és félelmet láttam a szemében. De nem bírtam.
-Blair! -szinte sikítottam. A hangomat meghallva Blair vissza fordult hozzám- vigyél el innen könyörgöm!- zokogtam. Blair a könnyeit visszatartva, reszketve hajolt le hozzám, felsegített majd némán az autójához vezetett. Áradt belőle a düh, a szemei szikrát szórtak. Sosem láttam még ennyire rossz állapotban azt az embert aki a családomat képezi. Beszállt mellém az autóba és csendben elindultunk. A fejem az ablaknak támasztva probáltam felfogni az elmúlt pár perc eseményeit. Minél többet agyaltam rajta, annál mélyebbre kerűltem. Ezt mégegyszer nem bírom ki ép ésszel.
Blair
Idegesen markolásztam a kormányt és megpróbáltam elterelni a gondolataimat a közlekedés és a hazaút irányába, mert eddig végig Josephen és a mocskos dolgain kattogtam. Félszemmel a mellettem ülő barátnőmre pillantottam aki a történtek miatt felzaklatottan ült az anyósülésen és üveges tekintettel bámult ki a szélvédőn keresztül.
-Ezt nem hagyhatjuk annyiban- kezdtem idegesen, miközben lekanyarodtam a lakásom utcájába-a rendőrség nem fog semmit sem tenni, nekünk kell arról gondoskodni, hogy igazságot szolgáltassunk.
-Ezt hogy érted? - fordult felém Rowena.
- Gyere, megmutatom- ragadtam meg a karját és berángattam a bejárati ajtón. A sötét lakásban felkapcsoltam a lámpákat és beljebb invitáltam a barátnőmet.
- Egy ilyen szemétláda nagyobb büntetést érdemel annál, hogy néhány évet a rácsok mögött töltsön, ráadásul ahhoz az kell, hogy az intézményben maradjon- ecseteltem a délután folyamán már részletesen kidolgozott ötletemet. Megmutatjuk neki mi, a mi eszközeinkkel, hogy mi az igazi szenvedés.
- Blair, én mit mondok majd Zoenak és Caranak? Megígértem nekik, hogy hamarosan eltűnik az intézményből a gondnok.
- Elég idősek már ők ahhoz, hogy felfogjanak ilyesmit. Nyilván nem kell mindent tudniuk, elég ha nagyvonalakban tájékoztatod őket a helyzetről.
-Hallgatlak- dőlt hátra a kanapémon.
- A legjobb megoldás az, ha fájdalmak közepette bűnhődik meg mindazért, amit tett. Viszont olyan eszközökhöz kell folyamodnunk, ami nem kelt gyanút senkiben. Például egy mérgezéses tünetnél senki nem gondol rögtön erre. Itt ki is térnék az elsőre. Felhívtam egy kedves botanikus kollegámat azzal az ürüggyel, hogy egy kísérlethez nadragulyára lenne szükségem- itt elhagytam a nappalit és a dolgozószobámból elvettem a kis tálcát amelyen egy óraüvegen apróra őrölt nadragulyatermés egy gumikesztyű és egy csipesz volt a biztonság érdekében, nehogy nyomot hagyjunk. Egy szörp formájában egyáltalán nem kelthet gyanút senkiben, hogy ez bármi más lenne. Ez annyi adag, hogy ne haljon meg. Egy egyszerű rosszullét tüneteit fogja produkálni.
- Na és később?
- Ahhoz már a labor eszközei és vegyszerek kellenek, egyedül nem fog menni. Velem kell majd jönnöd egyik nap.
- És mégis hogy fogod ezt megvalósítani?
- Meg fogjuk ölni?- tette fel a kérdést némi bosszúvággyal és elégedettséggel a hangjában.
- Nincs kizárva- válaszoltan sejtelmesen, de ő tökéletesen leszűrte a válaszom ebből is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése