2018. november 25. szerda
A mai reggelem is ugyanúgy kezdődött, ahogy az összes többi; cirka 5-6 óra alvás után álmosan kászálódtam ki az ágyamból, a konyhában feltettem magamnak főni egy kávét és reggelit készítettem. Amíg a kávéra vártam, felöltöztem, megfésülködtem és kisminkeltem magam. Miután megreggeliztem, összeszedtem a cuccaimat és a tegnap kikevert szörpöt is, és elhagytam a lakásomat. A háztömb parkolójában megkerestem a saját autómat, és most az egyszer némi kerülővel indultam munkába. Mivel Ro kocsija tegnap este műszaki hiba miatt lerobbant, és legalább egy hétbe telik, mire újra lehet majd vele közlekedni, így ma én viszem el a Saint Camillusba. Felvettem a barátnőmet a lakásánál és továbbindultunk az árvaház felé. Kiszálltunk az autóból és a bejárati ajtón belépve az alkalmazottak közös helyisége felé vettük az irányt.
-Be szeretnélek ajánlani a főnökömnél- kezdte Rowena- jó lenne ha be tudnál néha jönni-célzott burkoltan a közös tervünkre- és mindemellett úgy gondoltam, hogy érdekelne is. Szóval vannak itt nagyobbak és nem ártana nekik ha tartanál egy-két drogprevenciós előadást.
-Megpróbálok beiktatni néha egyet. Sűrűek a napjaim mostanában- válaszoltam. A folyosó végében egy fiatal, jó kiállású férfibe botlottunk. Ro kedvesen köszöntötte.
-Blair, szeretném neked bemutatni az új tulajdonost és egyben a kollégámat, Seant. Sean illedelmesen kezet nyújtott és bemutatkoztunk egymásnak.
- Épp most akartalak megkeresni, a barátnőm vegyész és szívesen tartana az idősebb gyerekeknek prevenciós előadásokat- bökött oldalba, én pedig bőszen bólogattam.
- Jó ötletnek hangzik- gondolta végig- ha megvalósítható, mindenképp kereslek- mondta, majd elment.
-Nekem viszont mennem kell- öleltem meg a barátnőmet- ügyesen!
Kiviharzottam az épületből és elindultan a kocsival a munkahelyre vezető út irányába. A laborban még nem volt senki, így megragadtam az alkalmat hogy körülnézzek a raktárban. Percekig tanulmányoztam a magas üvegajtós szekrények polcain lévő üvegeket, dobozokat mire találtam néhány használható toxikus anyagot; metil-alkohol, réz-acetát, arzén és még sok minden más. Talán ezeket majd felhasználhatom egyszer
Késő estig maradtam a laborban, már este fél tízet mutatott az óra, amikor bezártam az ajtót, és aktiváltam a biztonsági rendszert. Az utcákon egy lélek sem járt, már teljesen besötétedett, csupán az utcai lámpák gyér fénye nyújtott némi fényforrást. Szerencsére autóval voltam, így nem volt okom félni semmitől sem. Békésen haladtam az egyik főúton, amikor megjelent a visszapillantóban egy szürke színű autó, aki meglehetősen határozottan próbált engem letaszítani az útról. Egy gyors kormányrántással sikerült megakadályoznom a balesetet, és bepillantottam az autó belső visszapillantó tükrébe, és a vér is megfagyott bennem; a volán mögött Josephet láttam, aki eszelős tekintettel nézett előre, és ismét gyorsított. Hirtelen kellett cselekednem, a legjobb döntés, amit hirtelen tudtam hozni, az az volt hogy kerülővel megyek haza. A lehető leghamarabbi kanyarban, hogy megtévesszem, irányjelzés nélkül fordultam jobbra, neki pedig még hosszú métereket kellett tennie, hogy megforduljon. Így le tudtam rázni és csak reméltem, hogy nem jön utánam. A lakás parkolóházában miután leparkoltam, lezártam autót elindultam a lift felé. Csak pár lépést tettem, amikor valaki teljes erőből szorította meg a derekam, a nyakamhoz egy éles tárgyat szegezett. Mozdulni se tudtam, és egy szót sem tudtam szólni.
-Tudom, hogy ti voltatok, kis csitrik- suttogta undorító hangon a fülembe, amelynek már csak a lejtésétől is ezer meg ezer emlék tört rám, és elkapott a sírás- engem ne próbálj megmérgezni, egy rosszulléttel nem fogsz engem megakadályozni semmiben, akármit kitervelhetsz ellenem, nem fogod elérni a célod, megértetted? - ordította az utolsó szót, én pedig csak a könnyeimet nyelve bólintottam. Annyira még volt erőm, hogy a telefonomon tárcsázzak egy számot; Ro nem tud idejönni, mert most nincs autója, így csak Alden maradt. Vaktában ráböktem a telefonszámra, megvártam amíg kicsöng és fel nem veszi.
-Késő van, baj van Blair? - hallottam a hangját a vonal túlsó végéről. Ám a kabátom zsebe némileg tompított a hangerőn, így is hallottam. Ekkor sikítottam egy akkorát, amekkorát csak tudtam, remélvén hogy meghallja majd így is. Azonnal kinyomta a hívást.
- Kussolj, ezzel csak rontasz a helyzeteden- lökött a földre egy erőteljes lendülettel, én pedig megsemmisülve csuklottam össze. Megpróbáltam erőt venni magamon, és minden bátorságomat összeszedve átkaroltam a bokáját és megpróbáltam kibuktatni, így nyertem némi időt. Magamban folyamatosan azt hajtogattam, hogy Alden érjen ide minél hamarabb és teljenek minél gyorsabban ezek a pokolnak tűnő percek. Szaladni kezdtem a legközelebbi ajtó felé, de nem voltam elég gyors. Joseph már rég talpra állt és utánam eredt.
- Nem tanultad még meg, hogy velem ne húzz újat? Vagy kezdjük onnan ahogy 20 évvel ezelőtt? -jelent meg egy perverz és gonosz mosoly az arcán. Erősen a falnak nyomott, nyomatékosítva szándékát megszorította a csuklómat. Hiába kapálóztam, nem engedett el. Fékcsikorgások ütötték meg a fülem, és a rendszámot meglátva felcsillant bennem a remény hogy talán nem élem át újra ugyanazt, mint amit kisgyerek énemnek kellett sokszor.
-Engedd el, te rohadék- ragadta meg két kézzel Alden Joseph vállait, ezzel letépve rólam a gondnokot. Alden elém állt, jelezvén hogy Joseph nem hajthatja azt, amit szeretne. Én nagyon is jól tudtam, hogy mit.
- Még nem végeztünk, kislány- tartotta fel fenyegetően a mutatóujját Joseph, felkapta az előbb nyakamhoz szorított bicskát a földről és eltűnt.
- Mi volt ez? Ismered? -fordult felém Alden.
- Nem, fogalmam sincs, hogy ki ez- kezdtek el újra hullani a könnyeim.
- Nincs semmi baj, már elment- ölelt magához, miközben nyugtatóan megsimogatta a hajamat és legnagyobb meglepetésemre adott egy puszit a homlokomra, engem pedig valamiféle furcsa és megmagyarázhatatlan érzés fogott el ettől- felkísérlek- köszörülte meg a torkát és a lift felé indult. Egészen a lakásom ajtajához kísért, ahol ismét egy hosszú ölelés után búcsúzott csak el tőlem. Az előszobában, felkapcsoltam a villanyt, és a tükörben szörnyű látvány fogadott: a hajam kócos volt és rendezetlen, a sminkem le volt sírva és rémület és pánik tükröződött az arcomon. De mindemellett valamilyen összezavaradottság is megjelent, ami az előbbi furcsa érzéshez társult. Csak mosolyogva megráztam a fejemen, gondolván ez lehetetlen, hisz nem vagyok már tinilány. Előkerestem a telefonom, és írtam egy üzenetet Ro-nak.
"Holnap hajnalban a laborban kezdünk, ott mindent elmesélek."
-Megpróbálok beiktatni néha egyet. Sűrűek a napjaim mostanában- válaszoltam. A folyosó végében egy fiatal, jó kiállású férfibe botlottunk. Ro kedvesen köszöntötte.
-Blair, szeretném neked bemutatni az új tulajdonost és egyben a kollégámat, Seant. Sean illedelmesen kezet nyújtott és bemutatkoztunk egymásnak.
- Épp most akartalak megkeresni, a barátnőm vegyész és szívesen tartana az idősebb gyerekeknek prevenciós előadásokat- bökött oldalba, én pedig bőszen bólogattam.
- Jó ötletnek hangzik- gondolta végig- ha megvalósítható, mindenképp kereslek- mondta, majd elment.
-Nekem viszont mennem kell- öleltem meg a barátnőmet- ügyesen!
Kiviharzottam az épületből és elindultan a kocsival a munkahelyre vezető út irányába. A laborban még nem volt senki, így megragadtam az alkalmat hogy körülnézzek a raktárban. Percekig tanulmányoztam a magas üvegajtós szekrények polcain lévő üvegeket, dobozokat mire találtam néhány használható toxikus anyagot; metil-alkohol, réz-acetát, arzén és még sok minden más. Talán ezeket majd felhasználhatom egyszer
Késő estig maradtam a laborban, már este fél tízet mutatott az óra, amikor bezártam az ajtót, és aktiváltam a biztonsági rendszert. Az utcákon egy lélek sem járt, már teljesen besötétedett, csupán az utcai lámpák gyér fénye nyújtott némi fényforrást. Szerencsére autóval voltam, így nem volt okom félni semmitől sem. Békésen haladtam az egyik főúton, amikor megjelent a visszapillantóban egy szürke színű autó, aki meglehetősen határozottan próbált engem letaszítani az útról. Egy gyors kormányrántással sikerült megakadályoznom a balesetet, és bepillantottam az autó belső visszapillantó tükrébe, és a vér is megfagyott bennem; a volán mögött Josephet láttam, aki eszelős tekintettel nézett előre, és ismét gyorsított. Hirtelen kellett cselekednem, a legjobb döntés, amit hirtelen tudtam hozni, az az volt hogy kerülővel megyek haza. A lehető leghamarabbi kanyarban, hogy megtévesszem, irányjelzés nélkül fordultam jobbra, neki pedig még hosszú métereket kellett tennie, hogy megforduljon. Így le tudtam rázni és csak reméltem, hogy nem jön utánam. A lakás parkolóházában miután leparkoltam, lezártam autót elindultam a lift felé. Csak pár lépést tettem, amikor valaki teljes erőből szorította meg a derekam, a nyakamhoz egy éles tárgyat szegezett. Mozdulni se tudtam, és egy szót sem tudtam szólni.
-Tudom, hogy ti voltatok, kis csitrik- suttogta undorító hangon a fülembe, amelynek már csak a lejtésétől is ezer meg ezer emlék tört rám, és elkapott a sírás- engem ne próbálj megmérgezni, egy rosszulléttel nem fogsz engem megakadályozni semmiben, akármit kitervelhetsz ellenem, nem fogod elérni a célod, megértetted? - ordította az utolsó szót, én pedig csak a könnyeimet nyelve bólintottam. Annyira még volt erőm, hogy a telefonomon tárcsázzak egy számot; Ro nem tud idejönni, mert most nincs autója, így csak Alden maradt. Vaktában ráböktem a telefonszámra, megvártam amíg kicsöng és fel nem veszi.
-Késő van, baj van Blair? - hallottam a hangját a vonal túlsó végéről. Ám a kabátom zsebe némileg tompított a hangerőn, így is hallottam. Ekkor sikítottam egy akkorát, amekkorát csak tudtam, remélvén hogy meghallja majd így is. Azonnal kinyomta a hívást.
- Kussolj, ezzel csak rontasz a helyzeteden- lökött a földre egy erőteljes lendülettel, én pedig megsemmisülve csuklottam össze. Megpróbáltam erőt venni magamon, és minden bátorságomat összeszedve átkaroltam a bokáját és megpróbáltam kibuktatni, így nyertem némi időt. Magamban folyamatosan azt hajtogattam, hogy Alden érjen ide minél hamarabb és teljenek minél gyorsabban ezek a pokolnak tűnő percek. Szaladni kezdtem a legközelebbi ajtó felé, de nem voltam elég gyors. Joseph már rég talpra állt és utánam eredt.
- Nem tanultad még meg, hogy velem ne húzz újat? Vagy kezdjük onnan ahogy 20 évvel ezelőtt? -jelent meg egy perverz és gonosz mosoly az arcán. Erősen a falnak nyomott, nyomatékosítva szándékát megszorította a csuklómat. Hiába kapálóztam, nem engedett el. Fékcsikorgások ütötték meg a fülem, és a rendszámot meglátva felcsillant bennem a remény hogy talán nem élem át újra ugyanazt, mint amit kisgyerek énemnek kellett sokszor.
-Engedd el, te rohadék- ragadta meg két kézzel Alden Joseph vállait, ezzel letépve rólam a gondnokot. Alden elém állt, jelezvén hogy Joseph nem hajthatja azt, amit szeretne. Én nagyon is jól tudtam, hogy mit.
- Még nem végeztünk, kislány- tartotta fel fenyegetően a mutatóujját Joseph, felkapta az előbb nyakamhoz szorított bicskát a földről és eltűnt.
- Mi volt ez? Ismered? -fordult felém Alden.
- Nem, fogalmam sincs, hogy ki ez- kezdtek el újra hullani a könnyeim.
"Holnap hajnalban a laborban kezdünk, ott mindent elmesélek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése