14.fejezet

2018. december 25., péntek

Iszonyatosan hasogató fejfájással ébredtem meg valamikor a hajnali órákban. Csak megtippelni tudtam, körülbelül mennyi lehet az idő, az ablakon kitekintve olyan négy órát becsültem. Megdörzsöltem az arcom, de még így sem sem sikerült elűznöm szemeimből az álmosságot, és a homályos látást amit az egyre erősödő szédülésem okozott. Mihelyst valamennyire magamhoz tértem annyira, hogy észleljem a környezetem, körbenéztem és feltűnt hogy nem otthon vagyok. A hátam sajgott, de nem azért mert olyan kemény lett volna az ágy, amin aludtam, hanem ennyire érzékenyek voltak azok a kékes-lilás véraláfutásaim, amit a tegnap szörnyű éjszakáján szereztem. Bármennyire voltam fáradt és kimerült, nem tudtam aludni, de nem akartam felébreszteni a mellettem valamelyest békésebben alvó Aldent, így a lehető leghalkabban kimásztam az ágyból és magamra kaptam a takarómat, hogy ne fázzak ezen a karácsonyi reggelen. 

A fürdő szobába indultam, hogy vessek egy pillantást arra, mennyire nézek ki pocsékul és meggyötörten. Nem ért meglepetés; az arcomon felületes karcolások voltak, amit feltehetőleg akkor szerezhettem, mikor elvesztettem az eszméletemet. Az ütések nyomait a hátamon végighúzódó véraláfutások hordozták. Ám a fizikai fájdalomnál sokkal nagyobb volt a lelki, amit a megjelenésem is tükrözött. A zokogásom nyomai még fellelhetőek voltak az elfolyt szemfestékemben ami fekete pacaként éktelenkedett néhány helyen az arcomon, az erektől pirosló szemeim és a megrémült arckifejezésemben.  Lassan visszamentem a nappaliba és leültem a kanapéra, és felhúztam a térdemet és kezeimet köréjük kulcsoltam és magam maradtam a gondolataimmal. Egyre többet megfordult a fejemben, hogy talán még sem kellett volna kellett volna ebbe az egészbe belekezdenünk, csak tenni a rendőrségen egy feljelentést, nem pedig saját magunknak igazságot szolgáltatni. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy óriási szerencsénk volt a fiúk miatt, és nem torkollott tragédiába a tegnapi kis akciónk és nem maradtunk ott.

- Hát te? Nem tudsz aludni? - halottam meg egy mély és kellemes hangot a hátam mögül, de a rám boruló csend és a tegnap történtek miatt, kissé összerezzentem, pedig legbelül tudtam, hogy tőle nem kell félnem.

- Gyakorlatilag semmit nem aludtam, legalábbis nem volt pihentető- nevettem fel halkan és keserűen. Közelebb lépett, én arrébb húzódtam, hogy helyet szorítsak neki az ülőalkalmatosságon, ő pedig finoman megragadva a derekamat visszahúzott és két lábamat az ölébe helyezte. Egyik kezével gyengéden a combomat simogatta a másik kezével egy elszabadult hajtincsemmel játszott, én fejemet a vállára hajtottam. A körülmények ellenére megnyugodtam és teljesen biztonságban éreztem magam.

- Én itt vagyok, és Roék is, ha pedig kell én magam nyírom ki azt a patkányt- emelte fel a hangját ami az idegességét jelezte.

- Ismered Josephet?-tettem fel a kérdést, mert bár nem sokra emlékszem a történtekből, csak halvány foszlányaim vannak, de a kettejük között lezajlott párbeszéd szinte beleégett az elmémbe.

- Egy ideig kezeltem, amíg főállásban dolgoztam a pszichiátrián- kezdte- igazi kihívást okozott nekem már az elején, rögtön felmértem hogy magasfokú az az elmebaj, amivel ő rendelkezik, és igen sokrétű. De ismersz, szeretem a munkám, és nem adom fel egykönnyen, így megpróbáltam lehető legjobb tudásom szerint gyógyítani. De egyre több magánjellegű konfliktusunk lett; többször szerezte meg a gyógyszeres szekrény kulcsait és lopott el nehezen beszerezhető pirulákat, amivel engem vádolt meg, amiért engem meg is hurcoltak. Többször próbált fizikailag bántalmazni, szikét szerzett valahonnan és azzal fenyegetett, ellopta a rendelőben található értéktárgyaimat. Viszont akkor sokalltam be, amikor az akkor még alig 20 éves, gyakorlaton lévő húgomat próbálta többször zaklatni és molesztálni. Akkor kértem, hogy távolítsák el a betegeim közül, mert nem szeretném soha többet látni.

- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe- suttogtam magam elé, mert így nagyon gyötört a bűntudat, hogy ezt a nagyszerű embert bele kellett rángatnom a saját őrültségembe, főleg úgy, hogy neki is van vele ilyen rossz emléke.

- Egy másodperce végigfutott az agyamon, hogy talán eszement ötlet, az amit kiterveltetek. De aztán eszembe jutott, mind az amit meséltél, ami velem történt, és arra a következtetésre jutottam hogy megérdemli, hogy bűnhődjön az undorító tetteiért, akár az élete árán is!- ahogy ezek a mondatok elhagyták a száját, egy könnycsepp gördült le az orcámon és halványan elmosolyodtam.

- Köszönöm, hogy támogatsz, hogy mellettem állsz. Köszönöm, hogy vagy. Szeretlek! - mondtam ki őszintén.

-Én is nagyon- adott puszit a homlokomra, majd az orrom hegyére.
2018. december 28., hétfő
Az ünnepek után nehéz volt visszarázódni a munkába, így a délelőtt elég stresszesen és fárasztóan telt. Úgy döntöttem, kicsit meghosszabbítom az ebédidőmet, és elkanyarodok a Camillusba, hogy Roval ebédelhessek. Leparkoltam az árvaház előtti parkolóba, és felmentem az orvosi szobába, hogy megkeressem a barátnőmet. Épp lefelé igyekeztünk, amikor egy kétségbeesett nevelő felkiáltását hallottuk.
- Egy kislányt holtan találtak az udvari fészer mellett! - mondta zaklatottan. Rögtön mindenki köré csoportosult, hogy hallhassa a részleteket.
- A kislány fején koponyasérülésre utaló jelek vannak, testét több helyen zúzódások borították a testét.
-Ki az áldozat? - kérdezte egy tanár.
-Zoe Evans-válaszolt neki.- Nagyjábol 7 éves lehet. Ro gyanakodva és felvolt szemöldökkel nézett rám, és az arcán tükröződő dühből már láttam, hogy idegenkezűségre gyanakszik, és indulatosan elindult a folyosóról kivezető lengőajtó felé. A csuklójánál visszarántottam, jelezvén, hogy ezzel csak gyanúba keverjük magunkat, próbáljunk nyugodtak maradni addig, amíg el nem mennek innen. Ahogy megkapták a rendőrség érkezésének hírét  mindenki eltűnt.
- Biztos vagyok benne, hogy ő tette, Blair! - suttogta a barátnőm idegesen.
- Nekem is gyanús, de ma nincs is itt, lehet tényleg csak baleset volt, ne buktasd le magad, kérlek! - néztem rá- Ha lesz bizonyíték a bűnöségére, majd akkor folyunk bele ebbe. Elég volt a múltkori- sóhajtottam.
Ahogy haladtunk le a lépcsőn, hallottam, ahogy egy csapat gyerek fut utánunk.
-Rowena! - kiálltott barátnőm után egy kislány, mi pedig megálltunk- láttuk, ahogy Mr. Becker magával rángatja Zoe-t, miközben az  udvaron játszottunk. A gondnok zsebéből kiesett a zseblámpája-nyújtotta felénk az előbb említett tárgyat. Ro felém pillantott, rögtön tudtam mire gondol. A zseblámpa tökéletes eszköz ahhoz, hogy valakinek betörjék a koponyáját.
-Köszönjük, hogy szóltatok! - mosolygott rájuk Ro kedvesen, ők pedig elfutottak.
- Ez döntő bizonyíték lehet, azonnal oda kell adnunk a rendőröknek.
- Basszus, Ro mi nem adhatjuk oda, Joseph nem hülye, rá fog jönni hogy mi akarjuk lecsukatni.