2019. január 18., hétfő
Merev, szinte eszelős tekintettel bámultam ki az útra a szélvédőn keresztül. A havaseső nyomai még visszatükröződni látszottak a közúti lámpák fényében és a tisztító is sebesen járt a szélvédőmön. A mai nap eseményei kavarogtak útközben a fejemben és a nemrég kapott üzenet. Nem vagyok egy gyáva típus, de már kezdtem én is félni és veszélyben érezni magam. De emellett mardosott a bűntudat is, hogy ezzel a saját igazságszolgáltatással, nem csak a sajátunk, hanem mások életét is veszélybe sodortuk, akiknek gyakorlatilag semmi közük nem volt az egészhez. Hisz tudtam, hogy Joseph nem minket fog bántani, hanem ott ahol a leggyengébbek vagyunk. Azon fog bosszút állni, akiket szeretünk.
Ilyesmi gondolatokkal a fejemben parkoltam le a Camillus előtt. Leállítottam az ajtót, majd az elővigyázatosság érdekében előkaptam egy otthonról hozott zseblámpát, és a farzsebenbe csúsztattam egy paprikasprayt, biztos ami biztos. Ro 1-2 méterre tőlem ácsorgott közvetlen az autója mellett. Sietősen odamentem hozzá, ő pedig szó nélkül nyújtotta a nagy, piros betűkkel teleírt A/4-es papír lapott.
- Ne folytassátok a magánnyomozást, mert ki leszel nyírva te is, meg a barátnőd is, ribanc!- olvastam fel lassan, szótagolva a rövid, de velős üzenetet. Összevont szemöldökkel néztem fel Ro-ra- Mi ez az egész?
- Nem tudom- rázta a fejét ő is kétségbeesetten- de Blair- lépett közelebb hozzám- ez egyre jobban kezd elfajulni, és én már nagyon félek.
- Hidd el, én is- mondtam halkan- mindenestre, ezt vidd haza, az örsön ez le kell majd adnunk. Jobb lenne, ha nem álldogálnánk itt, hanem hazamennénk, biztonságosabb úgy. Ezzel ő is egyetértett, úgyhogy köszönés után el is indultunk mindketten haza.
2018. január 19., kedd
Az éjszakám nem telt túl gondtalanul. Folyamatosan az események emlékei cikáztak az agyamban, rémálmok gyötörtek. Hatra állítottam ébresztőt, de körülbelül 5 óra környékén meguntam a folyamatos forgolódást, és óvatosan kikászálódtam az ágyból, nehogy felkeltsem a mellettem alvó Aldent. Ahogy ránéztem, rögtön mardosni kezdett belülről a bűntudat, és elkapott a sírás, hogy az ő épségét is veszélyzetetem a saját hülyeségemmel, és amilyen jó ember, nem ezt érdemli, hanem ennél sokkal többet, és tudtam, hogy a mai nap is folyamatosan azért fogok aggódni, vajon nem történt-e baja, és ha már az elején feljelentést teszünk, most nem tartanánk itt.
Magamra kaptam a hálóingem, és halkan kiosontam a hálószoba ajtaján. A konyhába lefőztem egy adag kávét, a reggelit most nem fogadta volna be a gyomrom. Mialatt a konyhapultnál ültem és a fekete löttyöt iszogattam, azon kattogtam, mit fogok majd mondani a kihallgatáson, mivel nem bukhatunk le mi is. Miután elfogyasztottam, felöltöztem; a hideg időre való tekintettel, egy drappszínű kötött pulcsit vettem fel, hozzá egy egyszerű fekete farmert, és a kedvenc téli csizmámat, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. A táskámba bepakoltam néhány dolgot, egy laborba való friss köpenyt, majd elindultam.
Idegesen várakoztam a kapitányság folyosóján, amikor végre megjött Ro is. Nem szólt semmit, csak leült mellém. Szavak nélkül is megbeszéltük, hogy egyikünk sincs gúl jó állapotban mentálisan, úgyhogy jobb ha most csendben leszünk. Az egyik iroda ajtaja kicsapódott, és a hadnagy lépett ki rajta.
- Blair Fletcher, Rowena Hogan, kérem jöjjenek velem, együtt hallgatjuk ki magukat- szólt, majd el is indult. Mi furcsán összenéztünk, majd követtük. A szobában nem volt más, csak 2 szék és egy asztal, és egy plusz rendőr, aki csak azért volt benn, hogy esetlgesen minket fegyelmezzen.
- Nos - köszörülte meg a torkát a hadnagy- úgy tudjuk, Önök sok időt töltöttek az áldozattal- nézett fel a jegyzeteiből- különösképp maga, Miss Hogan- nézett a barátnőmre. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy Rowenát másodpercek alatt elönti a düh.
- Ne feltételezze rólam, hogy én öltem meg - emelte fek a hangját- nem én vagyok az egyetlen abban az árvaházban, aki többször kontaktusba került vele, a gondnok miért nincs itt? Többször ólálkodott a kislány körül, Zoe elmondása szerint zaklatta is őket, ez már önmagában bűn, nem így van?- húzta fel a szemöldökét.
- Pontosan így van- húzta gúnyos mosolyra a száját a rendőr. De egyenlőre gyanúsított hiányában mindenkit meg kell hallgatnunk, aki beszélt az utóbbi időben a kislánnyal. Köztük magukkal is.
- Azért nyugtasson meg, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek ketten- forgattam a szemem.
- Ne aggódjon, Miss Fletcher- nevetett a rendőr- alaposnak kell lennünk, de ha az én szubjektív véleményem érdeklik, nem hiszem, hogy pont egy jelentéktelen kis gondok, Mr. Becker fog ilyet tenni.
- Azt hiszem eleget hallottam- álltam fel a székről, amikor a nyomozó szúrós pillantást vetett rám.
-Még nem ért véget a kihallgatás- mondta irritálóan nyugodtan- még van 1 óránk, amit eltölthetünk itt. Én hallgatom, Önök ketten mesélnek - dőlt hátra a székén vigyorogva.
Csigalassúsággal telt az az egy óra. A nyomozó irritálóan flegma volt, és mindenről részletesen be kellett számolnunk. Viszont ami még inkább bosszantott, az az hogy Josephet egyáltalán nem gondolta bűnösnek. Még nekem, laikus szemmel is szinte egyértelmű volt, hogy nem lehet ártatlan, hisz már korábban is követett el bűncselekményt a kislány ellen. Az épületből kiérve Rowena még rágyújtott az arra kijelölt helyen. Valószínű, hogy a hadnagy is most végezhetett, ugyanis egy kisebb táskával a kezében sietett a civilben használt autója felé. A csomagtartó felnyitva gondosan berakta a kis táskát, majd egy pillanatra elgondokodott, és s homlokára csapott. Az csomagtartót nyitva hagyva rohant vissza az épületbe. Valamiféle furcsa érzés fogott el, muszáj volt leellenőriznem a táska tartalmát. A kocsihoz szaladtam, Ro pedig a cigit eldobva futott utánam.
- Blair megőrültél?! - suttogta nekem hitetlenkedve, én pedig mintha meg sem hallottam volna, felnyitottam a táskát, és egy nagyobb borítékot találtam, amiben körülbelül 600 dollár volt, egy kis cetlivel, amin a következő állt:
" Köszönöm a segítséged- Joseph"
- Annyira tudtam!- dobtam le mérgesen a borítékot- Ezt magunkkal kell vinnünk- kaptam vissza gyorsan és a kabátom alá csúsztattam. Nem sétálhatunk vissza ezzel csak úgy. Túl gyanús lenne, holnap leadom névtelenül. Ez elég bizonyíték lesz, és végre Joseph is megkapja ami jár neki.
A mai reggel és laborban töltött nap után alig vártam, hogy végre beléphessek az ajtón és szusszanhassak egyet. Alden azt mondta később jön, helyettesít valakit, úgyhogy ma egyedül jöttem haza munka után. Lerúgtam a cipőmet, felakasztottam a kabátomat a fogasra majd a táskámból előhalásztam a borítékot, és föltettem a konyhásszekrény legfelső szintjére. Megcsináltam a vacsorát kettőnknek, majd leültem a nappaliba egy kicsit tévézni. Kopogtattak az ajtómon. Kicsit meglepődtem, hisz Aldennek van kulcsa, de úgy voltam inkább kinyitom, mert lehet itt felejtette, vagy valaki mas keres. Kinyitottam az ajtót és a hadnagy állt velem szembe. Reflexből be akartam csukni az ajtót, de az ajtófélfa és az ajtó közé rakta a lábát.
- Mit akar tőlem?- kérdeztem, miközben azon voltam, hogy valahogy rácsukjam az ajtót.
- Tudom, hogy elvetted a pénzt, láttam a biztonsági felvételeket. Add vissza, és megúszod.
- Szó sem lehet róla! - kiabáltam- egyikőjük sem fog megmenekülni!
- Te nem menekülsz előlem, kis csitri!- lökött egy akkorát az ajtón, hogy én a földre estem. Bejjebb kúsztam a konyháig, de nem volt erőm felkelni, az ütődéstől zsongott a fejem, úgyhogy magzatpózban próbáltam védekezni.
- Én figyelmeztettelek!- rúgott egyett a sípcsontomba, amitől én összerándultam és bevertem a fejem a konyhasziget oldalába és szédülni kezdtem- de így jár az aki, nem hallgat rám- suttogta közelebb hajolva.
- Hagyjon békén, kérem- préseltem ki a szavakat a számon.
- Előbb kellett volna gondolkodnod- nevetett fel gonoszan, és újabb ütéseket mért le a testem különböző pontjaira. A fájdalomtól már zokogtam, a szédülés egyre erősödött, éreztem, hogy a szám felrepedt és az orrom vérzik, mert megéreztem a vér sós ízét. Lassan elhomályosult a látásom és körülöttem minden elsötétült.
Alden
Be kellett ugranom egy barátom helyére a neurológián, így tizenegyig ügyeletben voltam és csak éjfélre tudtam hazaérni. Megálltam Blair garázsa előtt, beütöttem a kapukódot, és gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél több időt lehessünk még együtt. Viszont az emeletre felérve azt láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van, és ég a villany az előszobában. Bejjebb toltam az ajtót, de nem várt ott senki.
- Blair? Itt vagy?- szólítgattam, de nem jött válasz sehonnan sem. A konyhába léptem, és hirtelen azt hittem, ez az egész valami rossz álom. Blair eszméletlenül feküdt a konyha csempéjén, testét nagy, lila véraláfutások borították, az arcán száradt vérnyomok voltak. Gyorsan előkaptam a telefonom tárcsáztam Ro-t. Meg se vártam míg beleszól, rögtön a lényegre tértem.
- Valaki megverte Blairt, valószínű kórházba is kell vinni- majd letettem. Elláttam, de továbbra sem tért magához, úgyhogy levittem a kocsiba és megindultam a legközelebbi kórház felé.
Ilyesmi gondolatokkal a fejemben parkoltam le a Camillus előtt. Leállítottam az ajtót, majd az elővigyázatosság érdekében előkaptam egy otthonról hozott zseblámpát, és a farzsebenbe csúsztattam egy paprikasprayt, biztos ami biztos. Ro 1-2 méterre tőlem ácsorgott közvetlen az autója mellett. Sietősen odamentem hozzá, ő pedig szó nélkül nyújtotta a nagy, piros betűkkel teleírt A/4-es papír lapott.
- Ne folytassátok a magánnyomozást, mert ki leszel nyírva te is, meg a barátnőd is, ribanc!- olvastam fel lassan, szótagolva a rövid, de velős üzenetet. Összevont szemöldökkel néztem fel Ro-ra- Mi ez az egész?
- Nem tudom- rázta a fejét ő is kétségbeesetten- de Blair- lépett közelebb hozzám- ez egyre jobban kezd elfajulni, és én már nagyon félek.
- Hidd el, én is- mondtam halkan- mindenestre, ezt vidd haza, az örsön ez le kell majd adnunk. Jobb lenne, ha nem álldogálnánk itt, hanem hazamennénk, biztonságosabb úgy. Ezzel ő is egyetértett, úgyhogy köszönés után el is indultunk mindketten haza.
2018. január 19., kedd
Az éjszakám nem telt túl gondtalanul. Folyamatosan az események emlékei cikáztak az agyamban, rémálmok gyötörtek. Hatra állítottam ébresztőt, de körülbelül 5 óra környékén meguntam a folyamatos forgolódást, és óvatosan kikászálódtam az ágyból, nehogy felkeltsem a mellettem alvó Aldent. Ahogy ránéztem, rögtön mardosni kezdett belülről a bűntudat, és elkapott a sírás, hogy az ő épségét is veszélyzetetem a saját hülyeségemmel, és amilyen jó ember, nem ezt érdemli, hanem ennél sokkal többet, és tudtam, hogy a mai nap is folyamatosan azért fogok aggódni, vajon nem történt-e baja, és ha már az elején feljelentést teszünk, most nem tartanánk itt.
Magamra kaptam a hálóingem, és halkan kiosontam a hálószoba ajtaján. A konyhába lefőztem egy adag kávét, a reggelit most nem fogadta volna be a gyomrom. Mialatt a konyhapultnál ültem és a fekete löttyöt iszogattam, azon kattogtam, mit fogok majd mondani a kihallgatáson, mivel nem bukhatunk le mi is. Miután elfogyasztottam, felöltöztem; a hideg időre való tekintettel, egy drappszínű kötött pulcsit vettem fel, hozzá egy egyszerű fekete farmert, és a kedvenc téli csizmámat, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. A táskámba bepakoltam néhány dolgot, egy laborba való friss köpenyt, majd elindultam.
Idegesen várakoztam a kapitányság folyosóján, amikor végre megjött Ro is. Nem szólt semmit, csak leült mellém. Szavak nélkül is megbeszéltük, hogy egyikünk sincs gúl jó állapotban mentálisan, úgyhogy jobb ha most csendben leszünk. Az egyik iroda ajtaja kicsapódott, és a hadnagy lépett ki rajta.
- Blair Fletcher, Rowena Hogan, kérem jöjjenek velem, együtt hallgatjuk ki magukat- szólt, majd el is indult. Mi furcsán összenéztünk, majd követtük. A szobában nem volt más, csak 2 szék és egy asztal, és egy plusz rendőr, aki csak azért volt benn, hogy esetlgesen minket fegyelmezzen.
- Nos - köszörülte meg a torkát a hadnagy- úgy tudjuk, Önök sok időt töltöttek az áldozattal- nézett fel a jegyzeteiből- különösképp maga, Miss Hogan- nézett a barátnőmre. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy Rowenát másodpercek alatt elönti a düh.
- Ne feltételezze rólam, hogy én öltem meg - emelte fek a hangját- nem én vagyok az egyetlen abban az árvaházban, aki többször kontaktusba került vele, a gondnok miért nincs itt? Többször ólálkodott a kislány körül, Zoe elmondása szerint zaklatta is őket, ez már önmagában bűn, nem így van?- húzta fel a szemöldökét.
- Pontosan így van- húzta gúnyos mosolyra a száját a rendőr. De egyenlőre gyanúsított hiányában mindenkit meg kell hallgatnunk, aki beszélt az utóbbi időben a kislánnyal. Köztük magukkal is.
- Ne aggódjon, Miss Fletcher- nevetett a rendőr- alaposnak kell lennünk, de ha az én szubjektív véleményem érdeklik, nem hiszem, hogy pont egy jelentéktelen kis gondok, Mr. Becker fog ilyet tenni.
- Azt hiszem eleget hallottam- álltam fel a székről, amikor a nyomozó szúrós pillantást vetett rám.
-Még nem ért véget a kihallgatás- mondta irritálóan nyugodtan- még van 1 óránk, amit eltölthetünk itt. Én hallgatom, Önök ketten mesélnek - dőlt hátra a székén vigyorogva.
Csigalassúsággal telt az az egy óra. A nyomozó irritálóan flegma volt, és mindenről részletesen be kellett számolnunk. Viszont ami még inkább bosszantott, az az hogy Josephet egyáltalán nem gondolta bűnösnek. Még nekem, laikus szemmel is szinte egyértelmű volt, hogy nem lehet ártatlan, hisz már korábban is követett el bűncselekményt a kislány ellen. Az épületből kiérve Rowena még rágyújtott az arra kijelölt helyen. Valószínű, hogy a hadnagy is most végezhetett, ugyanis egy kisebb táskával a kezében sietett a civilben használt autója felé. A csomagtartó felnyitva gondosan berakta a kis táskát, majd egy pillanatra elgondokodott, és s homlokára csapott. Az csomagtartót nyitva hagyva rohant vissza az épületbe. Valamiféle furcsa érzés fogott el, muszáj volt leellenőriznem a táska tartalmát. A kocsihoz szaladtam, Ro pedig a cigit eldobva futott utánam.
- Blair megőrültél?! - suttogta nekem hitetlenkedve, én pedig mintha meg sem hallottam volna, felnyitottam a táskát, és egy nagyobb borítékot találtam, amiben körülbelül 600 dollár volt, egy kis cetlivel, amin a következő állt:
" Köszönöm a segítséged- Joseph"
- Annyira tudtam!- dobtam le mérgesen a borítékot- Ezt magunkkal kell vinnünk- kaptam vissza gyorsan és a kabátom alá csúsztattam. Nem sétálhatunk vissza ezzel csak úgy. Túl gyanús lenne, holnap leadom névtelenül. Ez elég bizonyíték lesz, és végre Joseph is megkapja ami jár neki.
A mai reggel és laborban töltött nap után alig vártam, hogy végre beléphessek az ajtón és szusszanhassak egyet. Alden azt mondta később jön, helyettesít valakit, úgyhogy ma egyedül jöttem haza munka után. Lerúgtam a cipőmet, felakasztottam a kabátomat a fogasra majd a táskámból előhalásztam a borítékot, és föltettem a konyhásszekrény legfelső szintjére. Megcsináltam a vacsorát kettőnknek, majd leültem a nappaliba egy kicsit tévézni. Kopogtattak az ajtómon. Kicsit meglepődtem, hisz Aldennek van kulcsa, de úgy voltam inkább kinyitom, mert lehet itt felejtette, vagy valaki mas keres. Kinyitottam az ajtót és a hadnagy állt velem szembe. Reflexből be akartam csukni az ajtót, de az ajtófélfa és az ajtó közé rakta a lábát.
- Tudom, hogy elvetted a pénzt, láttam a biztonsági felvételeket. Add vissza, és megúszod.
- Szó sem lehet róla! - kiabáltam- egyikőjük sem fog megmenekülni!
- Te nem menekülsz előlem, kis csitri!- lökött egy akkorát az ajtón, hogy én a földre estem. Bejjebb kúsztam a konyháig, de nem volt erőm felkelni, az ütődéstől zsongott a fejem, úgyhogy magzatpózban próbáltam védekezni.
- Én figyelmeztettelek!- rúgott egyett a sípcsontomba, amitől én összerándultam és bevertem a fejem a konyhasziget oldalába és szédülni kezdtem- de így jár az aki, nem hallgat rám- suttogta közelebb hajolva.
- Hagyjon békén, kérem- préseltem ki a szavakat a számon.
- Előbb kellett volna gondolkodnod- nevetett fel gonoszan, és újabb ütéseket mért le a testem különböző pontjaira. A fájdalomtól már zokogtam, a szédülés egyre erősödött, éreztem, hogy a szám felrepedt és az orrom vérzik, mert megéreztem a vér sós ízét. Lassan elhomályosult a látásom és körülöttem minden elsötétült.
Alden
Be kellett ugranom egy barátom helyére a neurológián, így tizenegyig ügyeletben voltam és csak éjfélre tudtam hazaérni. Megálltam Blair garázsa előtt, beütöttem a kapukódot, és gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél több időt lehessünk még együtt. Viszont az emeletre felérve azt láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van, és ég a villany az előszobában. Bejjebb toltam az ajtót, de nem várt ott senki.
- Blair? Itt vagy?- szólítgattam, de nem jött válasz sehonnan sem. A konyhába léptem, és hirtelen azt hittem, ez az egész valami rossz álom. Blair eszméletlenül feküdt a konyha csempéjén, testét nagy, lila véraláfutások borították, az arcán száradt vérnyomok voltak. Gyorsan előkaptam a telefonom tárcsáztam Ro-t. Meg se vártam míg beleszól, rögtön a lényegre tértem.
- Valaki megverte Blairt, valószínű kórházba is kell vinni- majd letettem. Elláttam, de továbbra sem tért magához, úgyhogy levittem a kocsiba és megindultam a legközelebbi kórház felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése