2019. január 19., kedd
A könnyeimet nyelve haladtam előre a kisváros kiürült utcáin. Ideges voltam és zaklatott. Alden hívása rövid és tömör volt. Blairt megverték. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy életünk legnagyobb hülyeségét csináltuk azzal, hogy belemásztunk ebbe az egészbe. Sokkal jobban elfajult, mind terveztem. Elvakított a düh és a bosszúvágy. Mihamarabb véget kell vetnünk ennek különben egyikünk elveszti a másikat. Ami a legnagyobb veszteség lenne. Blairrel nőttem fel, nem csak a legjobb barátom, hanem a testvérem. Az egész családom. Szinte alig láttam, az a néhány gépjármű ami elhaladt mellettem, dudált is. A gondolataimból Sean hívása rángatott vissza a valóságba. Megnyomtam a válasz gombot, és Sean hangja betöltöttebaz autót, miközben két kézzel szorítottan a kormányt és próbáltam összeszedni magam.
-Ro, hol vagy? Mi volt az az üzenet? -a hangja ideges volt, nem csodáltam. Annyira siettem, hogy csupán egy rövid SMS-t írtam neki , hogy Blair megsérült.
-Nem tudom, Sean. Úton vagyok a kórház felé, semmit sem tudok. Alden hívott, hogy Blairt megverte valaki és, hogy kórházba kell vinni. Ezután lerakta- hadartam idegesen.
-Nem nehéz kitalálni, hogy kinek a keze van benne. Történt valami ami ennyire felzaklatta?
-Hát semmi... -válaszoltam erőtlenül és még én is hallottam a hangomban a hazugságot.
-Ro... én vagyok a párod, szeretlek és mióta ismerlek mindenben melletted álltam, törvényt szegtem. Kérlek- igaza volt. Belerángattam ebbe a káoszba ami az életem. Ez a minimum amit érdemel.
-A kihallgatáson a hadnagy világossá tette, hogy Joseph szerinte nem bűnös, sőt talán barátok. Miután végeztünk, Blair és én egy megérzés alapján... nos átnéztük a táskáját -hallottam Sean sóhaját valahol a távolban- és pénzt találtunk benne egy üzenettel Josephtől. Lefizette, hogy eltussolja az ügyet.
-Elvettétek és kiakadtak- hallottam a nemtettszést a hangjában.
-Pontosan- a könnyeim megint utat törtek maguknak, én meg ismét alig láttam az utat.
-Indulok, a kórházban találkozunk. Szeretlek, Ro! -aggodalom csengett a hangjában.
-Szeretlek, Sean!
Amikor leraktan a telefont, észre vettem, hogy van egy üzenetem. A feladó ismeretlen. Az üzenet rövid, de lényegre törő: “Te leszel a következő!” Aláírás nincs, de pontosan tudtam, kitől jött. Már nem féltem, csupán mérhetetlen düh uralkodott el rajtam.
A kórházba beérve megkérdeztem hol találom meg Blairt, majd észre vettem Aldent kijönni a kórteremből. Azonnal oda mentem hozzá.
-Hogy van?-néztem rá aggódva.
-Nagyon csúnyán elintézték Ro, de szerencse ezen kívűl nincs más baja. Viszont iszonyúan érzi magát. Csak találjam meg azt a barmot, milyen férfi csinál ilyet egy nővel? - Alden iszonyúan dühös volt és megtudtam érteni őt.
-Bemegyek beszélni vele- bólintott, majd beléptem a szobába és megláttam Blairt az ágyban. Az arca feldagadt, sebek és kék foltok borították mindenhol a testét. Rámnézett, én meg azonnal elsírtam magam. Iszonyú bűntudat mardosta az egész testem. Nem kellett volan soha ebbe belekezdenünk. Bekellett volna sétálnunk a rendőrségre és mindent elmondani. Oda sétáltam hozzá, óvatosan leültem mellé az ágyba, majd megfogtam a kezét.
-Úgy sajnálom Blair!
-Nem bírom tovább Blair, valahogy be kell ezt fejeznünk. Túlságosan elfajult ez a helyzet, soha nem gondoltam, hogy bajunk eshet, hogy ide fogunk kerülni- lemondóan körbe mutattam a kórházi szobában.
-Be fogjuk fejezni. Ez biztos! Mert sok mindent eltűrtünk már ennek az embernek, de meguntam, hogy mindig mi húzzuk a rövidebbet- mondta erőtlen hangon, de tudtam , éreztem a hangjában , hogy igazat mond. Ennek nem sokára vége lesz. Mert ezután már mindannyian véresen komolyan vesszük. Joseph Beckernek vége, de semmiképpen nem szépen.
Maradtam még Blairrel, egy kis idő után Sean is befutott. Viszont a látogatási idő lejárt, és mindkettőnknek másnap dolgoznia kellett. Így elhagytuk a kórházat, és megkértem Seant, hogy aludjon ma nálam. Nem tudtam volna akkor egyedül lelaludni.
Másnap reggel Seannel együtt mentünk be a Camillusba, és mivel Seannek rengeteg dolga volt, ő rögtön el is vonult az irodájába. Én először kávéért mentem, majd én is bementem a rendelőbe. Lepakoltam a dolgaimat, felvettem a köpenyt, és leültem az asztalomhoz.
Telejsen belemerültem a papírmunkába, amikor valaki kopogás nélkül benyitott.
-Igazából szeretném a nyakad köré fonni a kezem és addig szorítani, amíg minden életet kilehelsz az ocsmány testedből, de mivel itt van a főnök, akivel mellesleg lefekteted magad, inkább most nem- vigyorgott, bennem meg forrt a düh, és annyira szerettem volna, ha végre csak úgy eltűnne, megszűnne létezni.
-Te leszel az egyetlen, aki így végzi! - néztem rá fenyegetően.
-Tudod Rowena, én átlátok rajtad. Rettegsz tőlem, mindig is rettegtél -közelebb hajolt-Blair volt az egyetlen mentsvárad, most meg Sean. Soha nem voltál képes megvédeni magad egyedül. Gyenge vagy, és ez nem változott semmit- a legmagabiztosabb pillantással nézett rám- Blair hogy van? Remélem meghal a kórházban. Gondolkodj már Rowena, használd valamire a fejed. Ha Blair nem tudta magát megvédeni, akkor te? Te mégis mire mész? Sem a szüleidnek, sem senkinek nem kellettél soha. Blair? Ha rajtam múlik nem él soká. Sean? Rájön majd, és elhagy. Egyedül maradsz. És én akkor ott leszek, hogy végezzek veled. Szánalmasak vagytok a barátnőddel együtt. Igazán megérdemlitek- fejezte be az undorító monológját, én meg nem bírtam tovább felugrottam a székről, és teljes erőmből meg akartam őt ütni. De gyorsabb volt és erősebb. Elkapta a karom és hátra lökött. A fejem hangos koppanással érte el a falat. Nem volt erőm már sem megszólalni , sem felállni. Joseph röhögött, majd kisétált. Én meg fogalmam sincs meddig ültem ott a földön, zokogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése