18. fejezet

2019. január 27., szerda. 
Körülbelül reggel 7 óra tájékán ébredhettem fel, ugyanis a kórterem vékony falai korántsem szürték meg a folyosón tevékenykedő kórházi dolgozók zajongását, akik a napi első, azaz a reggeli vizithez készülődtek. Az állapotom az orvosok szerint stabil, de muszáj még benn maradnom, további megfigyeléskre, annak érdekében, hogy makkegészségesen hagyhassam el ezt a helyet. Azt, hogy még mindig nem voltam 100%-osan gyógyultnak mondható, azt is jelezte, hogy időnként iszonyatos fejfájások törtek rám amelyeket szédülések kísértek, és az ütések helyére, amelyeket kék-; zöld- és néhol lila zúzódás nyomok jeleztek, iszonyatos, kínzó, éles fájdalom nyilalt, ezeket csak a kórházban kapott fájdalomcsillapítók tudtak valamelyest enyhíteni. Miután megkaptam a mai adag gyógyszereket, kicsit szundítani akartam, mivel nem aludtam túl jól, és a gyógyszerek miatt eléggé elálmosodtam, az érzékszerveimet is eltompultak. Már majdnem mélyen aludtam, amikor a tarkómon egy hideg, csőszerű valamit éreztem. A szemeim abban a pillanatban kipattantak, és moccani sem mertem. Az orromat egy alkoholos lehellett bűze csaptam meg, és rögtön tudtam, ki áll itt mögöttem.

- Túl messzire mentetek Blair, és most meg fogjátok tudni, hogy mi annak a következménye, ha velem próbáltok kiszúrni- suttogta a fülembe Joseph- Ha nem akarod, hogy megöljelek, most szépen velem jössz- nem tudtam mit csinálni, azt tettem amit kért. Szépen, lassan felálltam a kórházi ágyról, és ő pedig a karomat megragadva kiráncigált az épületből. Biztos voltam benne, hogy kitervelte ezt az egészet. Tudta jól, mikor nincs nagy mozgás a folyosókon, és el tud engem vinni. A rozzant kis autója előtt belekényszerített a csomagtartóban. Fogalmam sem volt merre megyünk, nem is tudtam koncentrálni. Percek múlva eleredtek a könnyeim is. Féltem, egyenesen rettegtem, tudtam hogy mit akar velem csinálni, és azt is tudtam, hogy nem csak velem fog végezni, hanem Rowenával, Seannal és Aldennel. Ezerszer megbántam, hogy elkezdtük ezt az egészet, és a saját magunk bírái akartunk lenni. Azon az őszi napon, csak el kellett volna mennünk a rendőrségre, és akkor Joseph most rács mögött ülne, de legalábbis nem készülne arra, hogy megöljön.

Megérkeztünk Joseph házához. Nem tudtam, hogy miért, talán a gyógyszerek, a sokk és a félelem hatása miatt, de a társasház lépcsője előtt elvesztettem az eszméletemet. Egy büdös, igénytelen szoba közepén keltem fel, a kezeimet, lábaimat a székhez kötözték, a számat szikszalaggal fedte. Körülnéztem, az áprodott szagú, alkohollal kevert levegő szaga fintorgásra késztetett, de nem csak ez, hanem a máló vakolatú falak, és a sarkokat borító vastag penészréteg. Mellettem a barátnőm, Ro, ugyanolyan állapotban volt, mint én: haja kócos volt és rendezetlen, szemei könnyekkel teltek, de az ínhártyáját behálózó apró hajszálerek, és elfolyt sminkje jelezték, hogy nem ez az első alkalom, amikor sír. Az ajtón Joseph lépett be, az arcán gonosz vigyor jelent meg.

- Mindig is erre vágytam, mióta ismét találkoztunk- lépett elénk- Szeretnétek, hogy ismét felidézzem, hogy is történt? Már akkor tudtam, hogy dolgunk lesz egymással, amikor betetted ide a lábad- nézett a barátnőmre. Mögé lépett, Ro-t az állánál fogva maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen, és levette a szikszalagot a szájáról-Komolyan azt hitted, sikerült lebuktatni? Hogy meghaltam? Nincs olyan szerencséd- nevetett fel.

- Te az ördögnek sem kellesz- préselte ki a fogai között összeszorított ajkakkal Rowena. A megjegyzését a füle mellett elengedve felém fordult- Annyira tudtamy hogy te állsz a gyilkossági kísérletek mögött, kicsi Blair. De vajon mit szólna, ehhez a rendőrség, hm? Vajon ugyanúgy megpróbálnátok megölni, ha tudnátok, hogy komoly kapcsolataim vannak a rendőrségnél?- míg ezeket mondta, fel-alá járkált a szobában hirtelen megállt- De nem szívesen hagynám ki azt az élvezetet, hogy én magam szabhatom ki nektek azt a büntetést, amit én akarok. Sajnos, nem sajnos de végeznem kell mindenkivel. Túl sokat tudtok, túl messzire mentetek. Nem hagyhatom, hogy hűvösre tegyeteky ha ennyi idő után megúsztam, ne ti tegyetek tönkre. Elővette a fegyvert, és úgy tett minta gondolkodna- vajon melyikőtökkel kezdjem?- mindkettőnk arcára rémület ült ki, ő pedig gúnyosan felkacagott- Ugyan, azt hittétek, hogy ennyire egyszerű lesz? Hogy nem hagylak titeket egy kicsit szenvedni? Előbb nézzétek végig, hogy ölöm meg azt a két barmot, akit magatokhoz láncoltatok, és belerángatatok a kis hülyeségetekbe. Hamarosan itt lesznek, hisz mindig ott vannak, ahol ti.

Az ablakon kinézve, megláttam Alden fekete Aston Martinját, és Seannal együtt sietősen kiszálltak és ide indultak. Gombóccal a torkomban ültem és néztem magam elé. Annyira megalázóan festhettem ott, a kórházi pizsamámban, és ez mindezt egy hülyeség miatt. Belekevertem ebbe azokat is, akiket a legjobban szeretek.

A nyirkorgó, öreg faajtó hirtelen kicsapódott és Sean lépett bey mögötte Alden. Joseph odafutott és a fegyver markolatával először arcon, majd tarkón vágta a férfit, aki az ütéstől földre esett. Alden Joseph-et a vállainál megfogva az ajtófélfához szorította, de a gondnok egy hirtelen mozdulattal gyomorszájon rúgta, aki szintén összeesett.

-Vajon melyikótökkel kezdjem? - nézte az eszméletlen testeket. Sikerült kiszabadítanom az egyik kezem, amelyiken lazább volt a kötés, szabad kezemmel lábaimat és másik kezemet is kiszabadítottam, és nagy erővel hozzávágtam a széket a gondnokhoz. A szék lába akkora ütést mért rá, hogy lábai összerongytak alatta, és arrcal a föld felé nézett. A konyhába szaladva egy kést kerestem fegyverként, tudtam, hogy idővel magához fog térni. Kiszabadítottam a barátnőmet, és odaléptem a srácokhoz. Sean orrából folyt a vér, de mintha már kezdett volna magához térni. Alden is kinyitotta a szemét.

- Mi történt? - kérdezte zavartan.

- Sajnálom ezt az egészet - mondtam zokogva- nem akartalak belerángatni. A kezemet nyújtottam felé, ő pedig azt megfogva talpra állt, kissé imbolygott, majd megtalálta az egyensúlyát.

-Ne aggódj, nem lesz semmi baj, épségben kijutunk innen- fogta az arcomat a kezei közé. 

- Mennyire szép lenne az a jelenet egy romantikus filmben- vágta oda szarkasztikusan Joseph- kár, hogy véres vége lesz ennek- szegezte ránk a pisztolyt.

- Akinek itt vége lesz, az te vagy, Joseph Becker- csavarta ki a fegyvert a gondnok kezéből, és rászegezte.

- Jobb ha saját magad adod fel, Becker- kiáltotta oda Sean.

- Nocsak, ti is börtönbe akartok menni? Szeretni fogják a zsaruk a kis gyilkossági kísérletes sztoritokat.

-Elég volt ebből! - kiabáltam zaklatottan, és a kés elővéve a gondnok felé futottam. Az ablak melletti falhoz szorítottam és felemeltem a kést, de ő kitért előlem és falba fúrodott a kés.

- Hagyj békén, te csitri- lökött arrébb. Alden és Sean elállta Joseph útját, aki az ablak és közéjük szorult.

- Patkány- lökött rajta egyet Alden, de Joseph kivédte, és könyökével támadni akart, de Sean lefogta. Joseph hátrálni akart, és a következő kép, amit láttam, hogy Joseph kiesik a nyitott ablakon. Ültem az elhanyagolt ház padlóján. Hallottam a kiérkező mentő- és rendőrautók szirénájának hangját. Valami olyasmiről beszéltek, hogy Joseph meghalt. Eláttak minket és bevittek a kórházba.

17.fejezet

2019. január 19., kedd

A könnyeimet nyelve haladtam előre a kisváros kiürült utcáin. Ideges voltam és zaklatott. Alden hívása rövid és tömör volt. Blairt megverték. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy életünk legnagyobb hülyeségét csináltuk azzal, hogy belemásztunk ebbe az egészbe. Sokkal jobban elfajult, mind terveztem. Elvakított a düh és a bosszúvágy. Mihamarabb véget kell vetnünk ennek különben egyikünk elveszti a másikat. Ami a legnagyobb veszteség lenne. Blairrel nőttem fel, nem csak a legjobb barátom, hanem a testvérem. Az egész családom. Szinte alig láttam, az a néhány gépjármű ami elhaladt mellettem, dudált is. A gondolataimból Sean hívása rángatott vissza a valóságba. Megnyomtam a válasz gombot, és Sean hangja betöltöttebaz autót, miközben két kézzel szorítottan a kormányt és próbáltam összeszedni magam.

-Ro, hol vagy? Mi volt az az üzenet? -a hangja ideges volt, nem csodáltam. Annyira siettem, hogy csupán egy rövid SMS-t írtam neki , hogy Blair megsérült.

-Nem tudom, Sean. Úton vagyok a kórház felé, semmit sem tudok. Alden hívott, hogy Blairt megverte valaki és, hogy kórházba kell vinni. Ezután lerakta- hadartam idegesen.

-Nem nehéz kitalálni, hogy kinek a keze van benne. Történt valami ami ennyire felzaklatta? 

-Hát semmi... -válaszoltam erőtlenül és még én is hallottam a hangomban a hazugságot.

-Ro... én vagyok a párod, szeretlek és mióta ismerlek mindenben melletted álltam, törvényt szegtem. Kérlek- igaza volt. Belerángattam ebbe a káoszba ami az életem. Ez a minimum amit érdemel. 

-A kihallgatáson a hadnagy világossá tette, hogy Joseph szerinte nem bűnös, sőt talán barátok. Miután végeztünk, Blair  és én egy megérzés alapján... nos átnéztük a táskáját -hallottam Sean sóhaját valahol a távolban- és pénzt találtunk benne egy üzenettel Josephtől. Lefizette, hogy eltussolja az ügyet. 

-Elvettétek és kiakadtak- hallottam a nemtettszést a hangjában.

-Pontosan- a könnyeim megint utat törtek maguknak, én meg ismét alig láttam az utat.

-Indulok, a kórházban találkozunk. Szeretlek, Ro! -aggodalom csengett a hangjában.

-Szeretlek, Sean! 

Amikor leraktan a telefont, észre vettem, hogy van egy üzenetem. A feladó ismeretlen. Az üzenet rövid, de lényegre törő: “Te leszel a következő!” Aláírás nincs, de pontosan tudtam, kitől jött. Már nem féltem, csupán mérhetetlen düh uralkodott el rajtam. 

A kórházba beérve megkérdeztem hol találom meg Blairt, majd észre vettem Aldent kijönni a kórteremből. Azonnal oda mentem hozzá.

-Hogy van?-néztem rá aggódva. 

-Nagyon csúnyán elintézték Ro, de szerencse ezen kívűl nincs más baja. Viszont iszonyúan érzi magát. Csak találjam meg azt a barmot, milyen férfi csinál ilyet egy nővel? - Alden iszonyúan dühös volt és megtudtam érteni őt. 

-Bemegyek beszélni vele- bólintott, majd beléptem a szobába és megláttam Blairt az ágyban. Az arca feldagadt, sebek és kék foltok borították mindenhol a testét. Rámnézett, én meg azonnal elsírtam magam. Iszonyú bűntudat mardosta az egész testem. Nem kellett volan soha ebbe belekezdenünk. Bekellett volna sétálnunk a rendőrségre és mindent elmondani. Oda sétáltam hozzá, óvatosan leültem mellé az ágyba, majd megfogtam a kezét.

-Úgy sajnálom Blair! 

-Tudom, én is- óvatosan elmosolyodott, de abban a pillanatban ahogy megmozdult kiült az arcára a fájdalom.

-Nem bírom tovább Blair, valahogy be kell ezt fejeznünk. Túlságosan elfajult ez a helyzet, soha nem gondoltam, hogy bajunk eshet, hogy ide fogunk kerülni- lemondóan körbe mutattam a kórházi szobában.

-Be fogjuk fejezni. Ez biztos! Mert sok mindent eltűrtünk már ennek az embernek, de meguntam, hogy mindig mi húzzuk a rövidebbet- mondta erőtlen hangon, de tudtam , éreztem a hangjában , hogy igazat mond. Ennek nem sokára vége lesz. Mert ezután már mindannyian véresen komolyan vesszük. Joseph Beckernek vége, de semmiképpen nem szépen. 

  Maradtam még Blairrel, egy kis idő után Sean is befutott. Viszont a látogatási idő lejárt, és mindkettőnknek másnap dolgoznia kellett. Így elhagytuk a kórházat, és megkértem Seant, hogy aludjon ma nálam. Nem tudtam volna akkor egyedül lelaludni.

Másnap reggel Seannel együtt mentünk be a Camillusba, és mivel Seannek rengeteg dolga volt, ő rögtön el is vonult az irodájába. Én először kávéért mentem, majd én is bementem a rendelőbe. Lepakoltam a dolgaimat, felvettem a köpenyt, és leültem az asztalomhoz. 

Telejsen belemerültem a papírmunkába, amikor valaki kopogás nélkül benyitott.

-Mit keresel itt? - néztem Josephre egy szemernyi félelem nélkül. Nem válaszolt rögtön, lassan, komótosan végig sétált a szobán, majd aljas mosollyal az arcán megállt az asztalom előtt.

-Igazából szeretném a nyakad köré fonni a kezem és addig szorítani, amíg minden életet kilehelsz az ocsmány testedből, de mivel itt van a főnök, akivel mellesleg lefekteted magad, inkább most nem- vigyorgott, bennem meg forrt a düh, és annyira szerettem volna, ha végre csak úgy eltűnne, megszűnne létezni. 

-Te leszel az egyetlen, aki így végzi! - néztem rá fenyegetően. 

-Tudod Rowena, én átlátok rajtad. Rettegsz tőlem, mindig is rettegtél -közelebb hajolt-Blair volt az egyetlen mentsvárad, most meg Sean. Soha nem voltál képes megvédeni magad egyedül. Gyenge vagy, és ez nem változott semmit- a legmagabiztosabb pillantással nézett rám- Blair hogy van? Remélem meghal a kórházban. Gondolkodj már Rowena, használd valamire a fejed. Ha Blair nem tudta magát megvédeni, akkor te? Te mégis mire mész? Sem a szüleidnek, sem senkinek nem kellettél soha. Blair? Ha rajtam múlik nem él soká. Sean? Rájön majd, és elhagy. Egyedül maradsz. És én akkor ott leszek, hogy végezzek veled. Szánalmasak  vagytok a barátnőddel együtt. Igazán megérdemlitek- fejezte be az undorító monológját, én meg nem bírtam tovább felugrottam a székről, és teljes erőmből meg akartam őt ütni. De gyorsabb volt és erősebb. Elkapta a karom és hátra lökött. A fejem hangos koppanással érte el a falat. Nem volt erőm már sem megszólalni , sem felállni. Joseph röhögött, majd kisétált. Én meg fogalmam sincs meddig ültem ott a földön, zokogva.

16. fejezet

2019. január 18., hétfő

Merev, szinte eszelős tekintettel bámultam ki az útra a szélvédőn keresztül. A havaseső nyomai még visszatükröződni látszottak a közúti lámpák fényében és a tisztító is sebesen járt a szélvédőmön. A mai nap eseményei kavarogtak útközben a fejemben és a nemrég kapott üzenet. Nem vagyok egy gyáva típus, de már kezdtem én is félni és veszélyben érezni magam. De emellett mardosott a bűntudat is, hogy ezzel a saját igazságszolgáltatással, nem csak a sajátunk, hanem mások életét is veszélybe sodortuk, akiknek gyakorlatilag semmi közük nem volt az egészhez. Hisz tudtam, hogy Joseph nem minket fog bántani, hanem ott ahol a leggyengébbek vagyunk. Azon fog bosszút állni, akiket szeretünk.
Ilyesmi gondolatokkal a fejemben parkoltam le a Camillus előtt. Leállítottam az ajtót, majd az elővigyázatosság érdekében előkaptam egy otthonról hozott zseblámpát, és a farzsebenbe csúsztattam egy paprikasprayt, biztos ami biztos. Ro 1-2 méterre tőlem ácsorgott közvetlen az autója mellett. Sietősen odamentem hozzá, ő pedig szó nélkül nyújtotta a nagy, piros betűkkel teleírt A/4-es papír lapott.
-  Ne folytassátok a magánnyomozást, mert ki leszel nyírva te is, meg a barátnőd is, ribanc!- olvastam fel lassan, szótagolva a rövid, de velős üzenetet. Összevont szemöldökkel néztem fel Ro-ra- Mi ez az egész?
- Nem tudom- rázta a fejét ő is kétségbeesetten- de Blair- lépett közelebb hozzám- ez egyre jobban kezd elfajulni, és én már nagyon félek.
- Hidd el, én is- mondtam halkan- mindenestre, ezt vidd haza, az örsön ez le kell majd adnunk. Jobb lenne, ha nem álldogálnánk itt, hanem hazamennénk, biztonságosabb úgy. Ezzel ő is egyetértett, úgyhogy köszönés után el is indultunk mindketten haza.
2018. január 19., kedd
Az éjszakám nem telt túl gondtalanul. Folyamatosan az események emlékei cikáztak az agyamban, rémálmok gyötörtek. Hatra állítottam ébresztőt, de körülbelül 5 óra környékén meguntam a folyamatos forgolódást, és óvatosan kikászálódtam az ágyból, nehogy felkeltsem a mellettem alvó Aldent. Ahogy ránéztem, rögtön mardosni kezdett belülről a bűntudat, és elkapott a sírás, hogy az ő épségét is veszélyzetetem a saját hülyeségemmel, és amilyen jó ember, nem ezt érdemli, hanem ennél sokkal többet, és tudtam, hogy a mai nap is folyamatosan azért fogok aggódni, vajon nem történt-e baja,  és ha már az elején feljelentést teszünk, most nem tartanánk itt.
Magamra kaptam a hálóingem, és halkan kiosontam a hálószoba ajtaján. A konyhába lefőztem egy adag kávét, a reggelit most nem fogadta volna be a gyomrom. Mialatt a konyhapultnál ültem és a fekete löttyöt iszogattam, azon kattogtam, mit fogok majd mondani a kihallgatáson, mivel nem bukhatunk le mi is. Miután elfogyasztottam, felöltöztem; a hideg időre való tekintettel, egy drappszínű kötött pulcsit vettem fel, hozzá egy egyszerű fekete farmert, és a kedvenc téli csizmámat, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. A táskámba bepakoltam néhány dolgot, egy laborba való friss köpenyt, majd elindultam.
Idegesen várakoztam a kapitányság folyosóján, amikor végre megjött Ro is. Nem szólt semmit, csak leült mellém. Szavak nélkül is megbeszéltük, hogy egyikünk sincs gúl jó állapotban mentálisan, úgyhogy jobb ha most csendben leszünk. Az egyik iroda ajtaja kicsapódott, és a hadnagy lépett ki rajta.
- Blair Fletcher, Rowena Hogan, kérem jöjjenek velem, együtt hallgatjuk ki magukat- szólt, majd el is indult. Mi furcsán összenéztünk, majd követtük. A szobában nem volt más, csak 2 szék és egy asztal, és egy plusz rendőr, aki csak azért volt  benn, hogy esetlgesen minket fegyelmezzen.
- Nos - köszörülte meg a torkát a hadnagy- úgy tudjuk, Önök sok időt töltöttek az áldozattal- nézett fel a jegyzeteiből- különösképp maga, Miss Hogan- nézett a barátnőmre. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy Rowenát másodpercek alatt elönti a düh.
- Ne feltételezze rólam, hogy én öltem meg - emelte fek a hangját- nem én vagyok az egyetlen abban az árvaházban, aki többször kontaktusba került vele, a gondnok miért nincs itt? Többször ólálkodott a kislány körül, Zoe elmondása szerint zaklatta is őket, ez már önmagában bűn, nem így van?- húzta fel a szemöldökét.
- Pontosan így van- húzta gúnyos mosolyra a száját a rendőr. De egyenlőre gyanúsított hiányában mindenkit meg kell hallgatnunk, aki beszélt az utóbbi időben a kislánnyal. Köztük magukkal is.

- Azért nyugtasson meg, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek ketten- forgattam a szemem.
- Ne aggódjon, Miss Fletcher- nevetett a rendőr- alaposnak kell lennünk, de ha az én szubjektív véleményem érdeklik, nem hiszem, hogy pont egy jelentéktelen kis gondok, Mr. Becker fog ilyet tenni.
- Azt hiszem eleget hallottam- álltam fel a székről, amikor a nyomozó szúrós pillantást vetett rám.
-Még nem ért véget a kihallgatás- mondta irritálóan nyugodtan- még van 1 óránk, amit eltölthetünk itt. Én hallgatom, Önök ketten mesélnek - dőlt hátra a székén vigyorogva.

Csigalassúsággal telt az az egy óra. A nyomozó irritálóan flegma volt, és mindenről részletesen be kellett számolnunk. Viszont ami még inkább bosszantott, az az hogy Josephet egyáltalán nem gondolta bűnösnek. Még nekem, laikus szemmel is szinte egyértelmű volt, hogy nem lehet ártatlan, hisz már korábban is követett el bűncselekményt a kislány ellen. Az épületből kiérve Rowena még rágyújtott az arra kijelölt helyen. Valószínű, hogy a hadnagy is most végezhetett, ugyanis egy kisebb táskával a kezében sietett a civilben használt autója felé. A csomagtartó felnyitva gondosan berakta a kis táskát, majd egy pillanatra elgondokodott, és s homlokára csapott. Az csomagtartót nyitva hagyva rohant vissza az épületbe. Valamiféle furcsa érzés fogott el, muszáj volt leellenőriznem a táska tartalmát. A kocsihoz szaladtam, Ro pedig a cigit eldobva futott utánam.
- Blair megőrültél?! - suttogta nekem hitetlenkedve, én pedig mintha meg sem hallottam volna, felnyitottam a táskát, és egy nagyobb borítékot találtam, amiben körülbelül 600 dollár volt, egy kis cetlivel, amin a következő állt:
" Köszönöm a segítséged- Joseph"
- Annyira tudtam!- dobtam le mérgesen a borítékot- Ezt magunkkal kell vinnünk- kaptam vissza gyorsan és a kabátom alá csúsztattam. Nem sétálhatunk vissza ezzel csak úgy. Túl gyanús lenne, holnap leadom névtelenül. Ez elég bizonyíték lesz, és végre Joseph is megkapja ami jár neki.

A mai reggel és laborban töltött nap után alig vártam, hogy végre beléphessek az ajtón és szusszanhassak egyet. Alden azt mondta később jön, helyettesít valakit, úgyhogy ma egyedül jöttem haza munka után. Lerúgtam a cipőmet, felakasztottam a kabátomat a fogasra majd a táskámból előhalásztam a borítékot, és föltettem a konyhásszekrény legfelső szintjére. Megcsináltam a vacsorát kettőnknek, majd leültem a nappaliba egy kicsit tévézni. Kopogtattak az ajtómon. Kicsit meglepődtem, hisz Aldennek van kulcsa, de úgy voltam inkább kinyitom, mert lehet itt felejtette, vagy valaki mas keres. Kinyitottam az ajtót és a hadnagy állt velem szembe. Reflexből be akartam csukni az ajtót, de az ajtófélfa és az ajtó közé rakta a lábát.

- Mit akar tőlem?- kérdeztem, miközben azon voltam, hogy valahogy rácsukjam az ajtót.
- Tudom, hogy elvetted a pénzt, láttam a biztonsági felvételeket. Add vissza, és megúszod.
- Szó sem lehet róla! - kiabáltam- egyikőjük sem fog megmenekülni!
- Te nem menekülsz előlem, kis csitri!- lökött egy akkorát az ajtón, hogy én a földre estem. Bejjebb kúsztam a konyháig, de nem volt erőm felkelni, az ütődéstől zsongott a fejem, úgyhogy magzatpózban próbáltam védekezni.
- Én figyelmeztettelek!- rúgott egyett a sípcsontomba, amitől én összerándultam és bevertem a fejem a konyhasziget oldalába és szédülni kezdtem- de így jár az aki, nem hallgat rám- suttogta közelebb hajolva.
- Hagyjon békén, kérem- préseltem ki a szavakat a számon.
- Előbb kellett volna gondolkodnod- nevetett fel gonoszan, és újabb ütéseket mért le a testem különböző pontjaira. A fájdalomtól már zokogtam, a szédülés egyre erősödött, éreztem, hogy a szám felrepedt és az orrom vérzik, mert megéreztem a vér sós ízét. Lassan elhomályosult a látásom és körülöttem minden elsötétült.
Alden
Be kellett ugranom egy barátom helyére a neurológián, így tizenegyig ügyeletben voltam és csak éjfélre tudtam hazaérni. Megálltam Blair garázsa előtt, beütöttem a kapukódot, és gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél több időt lehessünk még együtt. Viszont az emeletre felérve azt láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van, és ég a villany az előszobában. Bejjebb toltam az ajtót, de nem várt ott senki.
- Blair? Itt vagy?- szólítgattam, de nem jött válasz sehonnan sem.  A konyhába léptem, és hirtelen azt hittem, ez az egész valami rossz álom. Blair eszméletlenül feküdt a konyha csempéjén, testét nagy, lila véraláfutások borították, az arcán száradt vérnyomok voltak. Gyorsan előkaptam a telefonom tárcsáztam Ro-t. Meg se vártam míg beleszól, rögtön a lényegre tértem.
- Valaki megverte Blairt, valószínű kórházba is kell vinni- majd letettem. Elláttam, de továbbra sem tért magához, úgyhogy levittem a kocsiba és megindultam a legközelebbi kórház felé. 

15. fejezet

2019. január 18., hétfő 

Idegesen szorongattam a kezemben tartott zseblámpát, az ujjaim teljesen elfehéredtek már, annyira szorítottam a bizonyítékot, a tenyerem is izzadt.

-Nem szalaszthatjuk el ezt a lehetőséget, Blair-ráztam a fejem, és egyszerre kavargott bennem szomorúság és mérhetlen düh- még nagyobb bajba kerül, ha velünk is tesz valamit, és nem hülye, nem fogja maga alatt ásni a gödröt.

-Igazad van- sóhajtott Blair- de én mindenesetre azt tanácsolom, kérjük az anonimitást, én nem érzem azért magam teljesen nyugodtnak- tördelte idegesen az ujjait.

Szemeimmel körbepásztáztam a helyszínt, és a nyomozást vezető hadnagyot kerestem. Miután megtaláltam, határozottan léptem elé.

-Elnézést- köszörültem meg a torkom. A rendőr felvont szemöldökkel és kérdő tekintettel nézett rám- ezt találtam a baleset helyszínén- nyújtottam át a lámpát.

- Valóban? - mondta kissé meglepődve, azt láttam az arcán, mintha meglepődött volna, hogy laikusként én könnyen megtaláltam, míg ő és a kollegái szakmabeliként egyszerűen elsikklottak felette- Köszönöm, hogy ezt tudatta velünk, később még hasznos lehet- közölte ridegen, majd vissza is hajolt a jegyzeteibe, mi pedig otthagytuk, úgy döntöttünk, megebédelünk az árvaház büféjében és elfogyasztunk egy-egy kávét.

Épp a kávénk mellett beszélgettünk, amikor felfigyeltem valami furcsaságra. A nyomozó jelent meg a büfénél, egy presszókávét kért, majd a hozzánk képest lehető legtávolabbi asztalhoz ült le, úgy tűnt, mintha várna valakit. Nagyjából fél perc elteltével Joseph állt meg az ajtóban. Óvatosan körbetekintett, és megállapodott a tekintete rajtunk. Szúrós pillantást küldött felénk, de mindketten keményen álltunk. Leült a hadnagy asztalához és egy mosoly kíséretében kezet fogtak egymással. Nem igazán tudtam kihallgatni, miről beszélgethettek, csak néha egy-egy feltörő nevetés hallatszódott. Úgy tűnt, régóta ismerhetik egymást. Blair az asztal másik végéből gyanakvó tekintettel fürkészte a két férfit, majd felvont szemöldökkel nézett rám. Ő is furcsállta az eseményeket. Úgy tűnt, a csevejt lezárták, mert Joseph felállt a székéről, és elköszönt a rendőrtől, viszont kifele menet még egy undorítóan magabiztos mosolyt küldött felénk.

- Azt hiszem, ezt vehetjük valamiféle jelzésnek- nyelt nagyot Blair.

- Már nem nagyon tudom mit várjak ettől ez embertől. Tuti hohy benne volt, és biztos, hohy arra is rájött, hogy tudjuk, és biztos vagyok benne, hogy nem marad nyugton, míg bosszút nem állhat- idegességemben a körmeimet kopogtattam az asztalon. Néhány percig még vártunk, majd mi is elhagytuk az étkezdét.

A késő esti órákban járhatott már az idő, amikor én is úgy döntöttem, mára lezárom ezt a munkanapot. Bezártam a rendelő ajtaját, és Sean irodája felé vettem az irányt. Kopogás nélkül nyitottam be, ő pedig a mérhetetlen mennyiségű papírhalomból fölnézve rögtön óriási mosolyra húzta a száját.

- Hát te még hogy-hogy nem mentél haza? - kérdezte, miközben az egyik kósza hajtincsemmel játszott, engem az asztalhoz döntött, ő pedig kezével mellettem támaszkodott.

- Volt még egy kis dokumentálnivalóm, nem akartam már holnapra hagyni- kezeimet körbefontam a nyaka körül- illetve szerettem volna, ha együtt megyünk haza.

- Édes vagy- cirógatta meg az arcom- de nekem most van bőven munkám, 1 órát még biztos, hogy igényel, úgyhogy indjul el nyugodtan egyedül. Majd otthon találkozunk- adott egy rövid, finom kis csókot az ajkaimra.

A kivilágított parkolóban még indulás előtt rágyújtottam egy szál cigire. Ráérősen fújtam ki a füstöt, amikor azt vettem észre hogy a teljes parkoló világítása lekapcsolódott, én pedig koromsötétben találtam magam. A cigit eldobva és elnyomva sietősen kutattam a táskámban a kocsikulcs után. Miután megtaláltam, azonnal világítást kapcsoltam, és indultam volna, amikor egy papírt vettem észre a szélvédőmön. Az abalkon kínyúlva leszedtem, és megfordítva azt egy felirat állt rajta, óriási piros betűkkel:

“Ne folytassatok magánnyomozást, mert ki leszel nyírva te is, és a barátnőd is ribanc!"

Rögtön előkaptam a telefonom, és lefotóztam Blairnek az üzenetet, ő pedig rögtön visszaírt, és indult azonnal ide. 

14.fejezet

2018. december 25., péntek

Iszonyatosan hasogató fejfájással ébredtem meg valamikor a hajnali órákban. Csak megtippelni tudtam, körülbelül mennyi lehet az idő, az ablakon kitekintve olyan négy órát becsültem. Megdörzsöltem az arcom, de még így sem sem sikerült elűznöm szemeimből az álmosságot, és a homályos látást amit az egyre erősödő szédülésem okozott. Mihelyst valamennyire magamhoz tértem annyira, hogy észleljem a környezetem, körbenéztem és feltűnt hogy nem otthon vagyok. A hátam sajgott, de nem azért mert olyan kemény lett volna az ágy, amin aludtam, hanem ennyire érzékenyek voltak azok a kékes-lilás véraláfutásaim, amit a tegnap szörnyű éjszakáján szereztem. Bármennyire voltam fáradt és kimerült, nem tudtam aludni, de nem akartam felébreszteni a mellettem valamelyest békésebben alvó Aldent, így a lehető leghalkabban kimásztam az ágyból és magamra kaptam a takarómat, hogy ne fázzak ezen a karácsonyi reggelen. 

A fürdő szobába indultam, hogy vessek egy pillantást arra, mennyire nézek ki pocsékul és meggyötörten. Nem ért meglepetés; az arcomon felületes karcolások voltak, amit feltehetőleg akkor szerezhettem, mikor elvesztettem az eszméletemet. Az ütések nyomait a hátamon végighúzódó véraláfutások hordozták. Ám a fizikai fájdalomnál sokkal nagyobb volt a lelki, amit a megjelenésem is tükrözött. A zokogásom nyomai még fellelhetőek voltak az elfolyt szemfestékemben ami fekete pacaként éktelenkedett néhány helyen az arcomon, az erektől pirosló szemeim és a megrémült arckifejezésemben.  Lassan visszamentem a nappaliba és leültem a kanapéra, és felhúztam a térdemet és kezeimet köréjük kulcsoltam és magam maradtam a gondolataimmal. Egyre többet megfordult a fejemben, hogy talán még sem kellett volna kellett volna ebbe az egészbe belekezdenünk, csak tenni a rendőrségen egy feljelentést, nem pedig saját magunknak igazságot szolgáltatni. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy óriási szerencsénk volt a fiúk miatt, és nem torkollott tragédiába a tegnapi kis akciónk és nem maradtunk ott.

- Hát te? Nem tudsz aludni? - halottam meg egy mély és kellemes hangot a hátam mögül, de a rám boruló csend és a tegnap történtek miatt, kissé összerezzentem, pedig legbelül tudtam, hogy tőle nem kell félnem.

- Gyakorlatilag semmit nem aludtam, legalábbis nem volt pihentető- nevettem fel halkan és keserűen. Közelebb lépett, én arrébb húzódtam, hogy helyet szorítsak neki az ülőalkalmatosságon, ő pedig finoman megragadva a derekamat visszahúzott és két lábamat az ölébe helyezte. Egyik kezével gyengéden a combomat simogatta a másik kezével egy elszabadult hajtincsemmel játszott, én fejemet a vállára hajtottam. A körülmények ellenére megnyugodtam és teljesen biztonságban éreztem magam.

- Én itt vagyok, és Roék is, ha pedig kell én magam nyírom ki azt a patkányt- emelte fel a hangját ami az idegességét jelezte.

- Ismered Josephet?-tettem fel a kérdést, mert bár nem sokra emlékszem a történtekből, csak halvány foszlányaim vannak, de a kettejük között lezajlott párbeszéd szinte beleégett az elmémbe.

- Egy ideig kezeltem, amíg főállásban dolgoztam a pszichiátrián- kezdte- igazi kihívást okozott nekem már az elején, rögtön felmértem hogy magasfokú az az elmebaj, amivel ő rendelkezik, és igen sokrétű. De ismersz, szeretem a munkám, és nem adom fel egykönnyen, így megpróbáltam lehető legjobb tudásom szerint gyógyítani. De egyre több magánjellegű konfliktusunk lett; többször szerezte meg a gyógyszeres szekrény kulcsait és lopott el nehezen beszerezhető pirulákat, amivel engem vádolt meg, amiért engem meg is hurcoltak. Többször próbált fizikailag bántalmazni, szikét szerzett valahonnan és azzal fenyegetett, ellopta a rendelőben található értéktárgyaimat. Viszont akkor sokalltam be, amikor az akkor még alig 20 éves, gyakorlaton lévő húgomat próbálta többször zaklatni és molesztálni. Akkor kértem, hogy távolítsák el a betegeim közül, mert nem szeretném soha többet látni.

- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe- suttogtam magam elé, mert így nagyon gyötört a bűntudat, hogy ezt a nagyszerű embert bele kellett rángatnom a saját őrültségembe, főleg úgy, hogy neki is van vele ilyen rossz emléke.

- Egy másodperce végigfutott az agyamon, hogy talán eszement ötlet, az amit kiterveltetek. De aztán eszembe jutott, mind az amit meséltél, ami velem történt, és arra a következtetésre jutottam hogy megérdemli, hogy bűnhődjön az undorító tetteiért, akár az élete árán is!- ahogy ezek a mondatok elhagyták a száját, egy könnycsepp gördült le az orcámon és halványan elmosolyodtam.

- Köszönöm, hogy támogatsz, hogy mellettem állsz. Köszönöm, hogy vagy. Szeretlek! - mondtam ki őszintén.

-Én is nagyon- adott puszit a homlokomra, majd az orrom hegyére.
2018. december 28., hétfő
Az ünnepek után nehéz volt visszarázódni a munkába, így a délelőtt elég stresszesen és fárasztóan telt. Úgy döntöttem, kicsit meghosszabbítom az ebédidőmet, és elkanyarodok a Camillusba, hogy Roval ebédelhessek. Leparkoltam az árvaház előtti parkolóba, és felmentem az orvosi szobába, hogy megkeressem a barátnőmet. Épp lefelé igyekeztünk, amikor egy kétségbeesett nevelő felkiáltását hallottuk.
- Egy kislányt holtan találtak az udvari fészer mellett! - mondta zaklatottan. Rögtön mindenki köré csoportosult, hogy hallhassa a részleteket.
- A kislány fején koponyasérülésre utaló jelek vannak, testét több helyen zúzódások borították a testét.
-Ki az áldozat? - kérdezte egy tanár.
-Zoe Evans-válaszolt neki.- Nagyjábol 7 éves lehet. Ro gyanakodva és felvolt szemöldökkel nézett rám, és az arcán tükröződő dühből már láttam, hogy idegenkezűségre gyanakszik, és indulatosan elindult a folyosóról kivezető lengőajtó felé. A csuklójánál visszarántottam, jelezvén, hogy ezzel csak gyanúba keverjük magunkat, próbáljunk nyugodtak maradni addig, amíg el nem mennek innen. Ahogy megkapták a rendőrség érkezésének hírét  mindenki eltűnt.
- Biztos vagyok benne, hogy ő tette, Blair! - suttogta a barátnőm idegesen.
- Nekem is gyanús, de ma nincs is itt, lehet tényleg csak baleset volt, ne buktasd le magad, kérlek! - néztem rá- Ha lesz bizonyíték a bűnöségére, majd akkor folyunk bele ebbe. Elég volt a múltkori- sóhajtottam.
Ahogy haladtunk le a lépcsőn, hallottam, ahogy egy csapat gyerek fut utánunk.
-Rowena! - kiálltott barátnőm után egy kislány, mi pedig megálltunk- láttuk, ahogy Mr. Becker magával rángatja Zoe-t, miközben az  udvaron játszottunk. A gondnok zsebéből kiesett a zseblámpája-nyújtotta felénk az előbb említett tárgyat. Ro felém pillantott, rögtön tudtam mire gondol. A zseblámpa tökéletes eszköz ahhoz, hogy valakinek betörjék a koponyáját.
-Köszönjük, hogy szóltatok! - mosolygott rájuk Ro kedvesen, ők pedig elfutottak.
- Ez döntő bizonyíték lehet, azonnal oda kell adnunk a rendőröknek.
- Basszus, Ro mi nem adhatjuk oda, Joseph nem hülye, rá fog jönni hogy mi akarjuk lecsukatni. 

13. fejezet

2018.december 24. csütörtök

Karácsony reggele pont olyan volt mint ahogy vártam. Az ablakon kinézve mindent beborított a hó és gyönyörű látvány tárult elém. Csodálatos napnak ígérkezett a mai. Az erkélyemet teljesen beborította a vastag hótakaró így a konyhában ittam meg a reggeli kávémat, miközben rágyújtottam ,megnyitottam egy picit az ablakot, hogy a füst könnyen távozhasson. Teljesen a gondolataimba merültem amikor kopogtak az ajtómon. A hideg végigfutott a hátamon, ha a múltkorira gondoltam. A sebem még közel sem volt begyógyulva, de  lelkiekben sokkal nagyobb volt a fájdalom, mint az a szúrás a hátamon. Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán rossz  és hirtelen döntés volt belevágni ebbe, de már késő. Ha a rendőrséghez fordulnánk, mi sem úsznánk meg szárazon. A második -vagy kitudja már hanyadik- kopogásra az ajtóhoz sétáltam és kinéztem. Sean állt az ajtóban így rögtön beengedtem. Azonnal magához vont és szorosan megölelt, ami bár nagyon jó érzés volt, sziszegve toltam el magamtól.

-Óh, a hátad! Elfelejtettem, ne haragudj!-mosolygott csábosan, amitől persze rögtön elpirultam. Nevetve beljebb lökött a lakásban, és közben apró csókokat lehelt az ajkamra.

-Aranyos vagy ilyenkor! Boldog első közös karácsonyt Ro!

-Neked is! Bár boldogabb lenne a borzalmas körülmények nélkül. Ne haragudj, hogy belerángattalak ebbe az őrültségbe. -néztem fel rá szomorúan miközben a mellkasának támasztottam mindkét kezem. Válaszként óvatosan átölelte a derekam, figyelve  hogy nehogy megint fájdalmat okozzon az érintése.

-Bármiben követlek! -húzta a száját félmosolyra.-Indulhatunk?

-Igen!-mosolyogtam rá kedvesen.

Amikor beértünk a Camillusba az iroda felé indultunk és Sean elég lelkes volt. Ugyanis az intézmény rengeteg adományt kapott Karácsonyra, amiből a gyerekek ajándékát állták. A maradék pénzből pedig  Sean az épület további újítását tervezte. Az iroda fele a személyzet több tagjával is találkoztunk de valami nagyon furcsa volt.

-Boldog karácsonyt! -szóltam oda az egyik velünk szemben érkező nevelőnek aki lesütötte a szemét és valami köszönöm félét motyogott. Összehúzott szemöldökkel bámultam utána miközben Sean szorosan fogta a kezem.

-Láttad ezt? Mi bajuk? Ma mindenki olyan furán néz ránk. -fordultam felé.

-Mi? Ugyan, a történtek miatt rémeket látsz! -ráhagytam de akkor sem tetszett. Remek viszonyt ápolok egy ember kivételével mindenkivel, az előbb említett nevelővel is.

Bementünk és én leültem egy székre és vártam, hogy Sean előszedje a terveket a széfből. Sean asztalán lévő kupit tanulmányoztam és elhatároztam , hogy segítek neki rendet rakni amikor egy cifra káromkodás hagyta el Sean száját.

-Mi a baj? - felálltam és oda mentem hozzá.

-Eltűnt a pénz, Ro!-Egymás után dobogálta ki a papírokat és majdnem felrobbant a dühtől.

-Az nem lehet Sean, csak te tudod a kódot! -ebben a pillanatban kopogtak az iroda ajtaján. Az egyik nevelő volt az, aki Sean jobb keze egyben, segít neki a pénzügyekben is.

-Sean, beszélhetnénk?-elindultam kifele, ugyanis úgy tűnt bizalmas dologról van szó- Maradj Ro!

-Azt pletykálják, hogy eltűnt a pénz. Sőt a gondnok mindenfelé azt terjeszti, hogy ti ketten nyúltátok le. Ami persze tudom, hogy nem igaz. De...Tényleg eltűnt?

-Joseph? Joseph mondja ezeket? Ohh, Sean! Hát ő vitte el! -kiáltottam teljesen kikészülve.

-Miért vitte volna el pont ő?-vonta fel a szemöldökét Bill.

-Ez...-kezdte Sean de félbeszakítottam mielőtt valami olyat mond a jelenlegi állapotában amit nem kellene.

-Ez személyes ügy. Tudod, hogy itt nőttem fel...Velem van baja, volt néhány konfliktusunk és néha elszalad vele a ló. Majd én megoldom oké? Beszélek vele.

Miután Bill elment elvettem a táskám és a kijárat felé indultam.

-Mégis hová mész?-fogta meg a karom Sean.

-Beszélni Josephel mégis hova? Ez a gyerekek pénze! Ez már sok, sok szart csinált már végig velünk de ez már több mint felháborító.

-Veled megyek!

-Jó, de én beszélek! -Sean felhúzta a szemöldökét majd elnevetve magát védekezően tartotta fel mindkét kezét.

Körbenéztünk az épületben, és végül az ebédlő körül pillantottuk meg. Sean elindult felé, de én a kezem elé tarva hirtelen megállítottam őt.

-Új ötlet. Most itt van, még sokáig nem is lesz otthon. Szét kellene néznünk nála. Biztosan otthon van a pénzt, annyira nem hülye, hogy a Camillusban hagyja.

-Az betörés nem? -nézett rám aggódva .

-Mi az nekünk már... - nevettem fel keserűen. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogunk tartani.

-Hát jó, de akkor siessünk! - ragadta meg a karom és egész az autóig  el sem engedte.

-Tudod, lehet az én ötletem volt, de mégse tűnik már annyira jónak.

-De az, nyugi nem lesz semmi baj. Nézd, Ro ezek a gyerekek fontosak nekem, elértem, hogy jó kapcsolatban legyek velük és az itt dolgozókkal. Nem hagyom, hogy mindent tönkre tegyen. Azt sem, hogy tégen bántson. A múltkori eset.. . amit a kórházban akart...-nehezére esett a szavak megformálása így a vállára helyeztem a kezem és gyengéden simogattam.

-Nem kell róla beszélnünk, én sem akarom - apró könnycseppek jelentek meg az arcomon, de igyekeztem villámgyorsan eltüntetni őket. Tudom mennyi haragot keltett benne az akkor történt dolog és tudja, hogy bennem meg mély nyomott hagyott. De ha beszélünk róla , akkor nem tűnik el a fejemből Joseph képe , sem az alkoholos leheletének a bűze. A gyomrom émelyegni kezdett, így gyorsan kinyitottam egy picit az ablakot.

-Egyszer kell... tudod, hogy én itt vagyok nem? -ránéztem, majd a tájat kezdtem bámulni- Ro!?-felém nézett egy pillanatra és elkaptam a tekintetét. Bízom ebben az emberben, sokkal jobban mint gondoltam volna.

-Igen!-mosolyogtam rá, teljesen őszintén.

Nem sokkal késöbb megérkeztünk Joseph házához. Úgy éreztem magam mint egy gyenge horror filmben. A ház maga hatalmas volt, valamikor élénk kék lehetett  de ma már csak halványan látszik a színe. Az évek lekoptatták a festéket, a tető állapotában is találni némi kivetnivalót. Az udvar elhanyagolt, mindenféle ócskaság szanaszét hevert. Az óriási tornácon csupán egy pad tétlenkedett, körülötte legalább két tucat sörösüveggel. Sean rám nézett én meg bólintottam. A ház méretéből ítélve gyorsnak kell lennünk. Az első ajtó zárva volt, de a hátsó ajtón könnyen bejutottunk. Elővettem a telefonom és az órámra pillantottam, hogy tudjuk mennyi időnk is van. Belülről sem nyújtott a ház sokkal jobb látványt, az alkohol áporodott szaga lengte be a levegőt és csupa kosz volt minden. Az emeletre vezető lépcsőt teljesen belepte a kosz, így arra következtettünk , hogy lent kezdjük.

   Sean belátása miszerint Joseph csak a ház nagyon kis szegletét használja; igaz volt. Csupán a konyha, a földszinti fürdő és az  egyik háló nézett úgy ki, hogy használatban van. Sean a hálóban keresgélt míg én úgy döntöttem felmegyek, ugyanis lennt semmit sem találtam. Az első lépcsőfok hatalmasat reccsent alattam és hirtelen Sean szólított Joseph undorító hálojábak mélyéről.

-Hulyébb mint gondoltam!-mászott ki az ágy alól egy táskával, majd leült és számolgatni kezdte .

-Ez az?

-Igen, pontosan ugyanannyi van. Részemről mehetünk!- tápászkodott fel  miközben  a pólóját seperte le a portól.

Előre engedett, én meg hirtelen megbotlottam a padló egyik kiálló deszkájában és teljesen kiterültem.

-Nem hiszem el, Ro!-vetett oda tekintetét Sean- Jól vagy?

-Persze. Már megszoktam... -felálltam a földről és eljöttünk a házból.

Később Sean összehívott mindenkit és elmondta, hogy a pénz megvan, csupán egy félreértés történt. A nap vége felé  úgy döntöttem, hogy felhívom Blairt és beszámolok neki a történtekről. De a telefonomat sehol sem találtam,  már egy órája járkáltam a Camillusban és a telefont kerestem,  amikor felmentem Seanhez is, hogy nincs-e ott.

-Mikor használtad utoljára? -közben magához vont.

-Nem tudom... azt hiszem, hogy... -a felismerés villámként hasított belém.

-Basszus Sean, Joseph házában....Kieshetett amikor leestem- Sean arcáról eltűnt a kaján vigyor, ami végig ott volt az arcán mióta bejöttem.

-Vissza megyek érte, oké?

-Nem, maradj. Szenteste van, a gyerekeknek ma itt van rád szükségük. Add a telefonod, felhívom Blairt. Majd vele elmegyek. Joseph  úgyis itt lesz egy darabig.

-Nem tetszik ez nekem, inkább én .

-Maradj! - adtam egy gyengéd csókot az ajkára és elmosolyodtam.

-Oké, de ha valami van hívjatok, Blair vigyen mobilt!

Bolintottam és elengedtem őt .

-Vigyázz magadra!

-Mint mindig! -a kijelentésemre Sean hangosan felnevett.

 Az autóban ülve Blairt még mindig az szórakoztatta , hogy képes voltam elhagyni a telefonom Jospeh házában.

-Ne nevess, ez nem épp egy mulatságos pillanat. Elestem, és nem eléggé fáj mindenem , az sem segített. Szóval hagyj. Itt vagyunk!

 -Rowena, ez roszabb mint mondtad-nézett körül.

-Este valóban ijesztőbb... na mindegy siessünk, nem tudom Joseph mennyire karácsonyi ember, bármikor eljöhet. Világíts! -majd bementünk a házba. Először ott néztünk körül ahol elestem, de a földön nem volt.

-A kanapé alatt nézd meg Blair, a hátam miatt nem igen vagyok most hajlékony.

-Hát persze!-rám nézve grimaszolt egyet majd fintorodva lehajolt és benézett az ágy alá.

-Ah, fújj. Undorító mik vannak itt. De a jó hír , hogy a telefonod is.

-Ügyes vagy! -nevettem fel majd megfordultam, hogy szétnézzek magunk körül. A vér megfagyott bennem és síkítani se volt már erőm. Amit utoljára láttam Jospeh felém lendülő keze volt.

Alden
A szenteste egész délutánját annak szenteltem, hogy a lehető legalaposabban előkészüljek az estére. Megbeszéltük Blairrel, hogy az estét együtt töltjük, ezért szerettem volna meglepni egy általam készített vacsorával. Miután végeztem az utolsó simításokkal is, fáradtan dőltem le a nappaliban lévő heverőre. Kis idő elteltével rápillantottam az órára. Blair még sehol sem volt. Többször hívtam, de egyszer sem vette fel a telefont. A sokadik kicsengésre végre felvette, de egy férfi szólt bele a telefonba.
-Alden? Blair barátja vagy?-kérdezte, de hangja rémültnen tűnt ami meglehetősen megijesztett.
-I-igen-hebegtem.
-Nagy baj van, mondj egy címet és és odamegyek. Segítened kell.
-Rendben-nyeltem egy nagyot majd bediktáltam a címet. Kimentem a ház elé, és vártam, hogy begördüljön elém egy autó. Megláttam a lassító járművet és közelebb sétáltam az úthoz, hogy rögtön be tudjak szállni.
-Sean-nyújtott nekem kezemet a srác-amit el is fogadtam. Rowena barátja vagyok, és van egy olyan érzésem, hogy a lányok óriási bajban vannak.
-Miről beszélsz? - fordultan felé, miközben izzadó kezemet ökölbe szorítottam. Sean sóhajtott.
- A lányok bosszút szeretnének állnj egykori zaklatójukon, talán gyilkosságba is torkollhat a tervük. De Joseph Becker nem hülye és egy vadállat, és nagyon aggódom, hogy lebuktak és fordítva sült el a dolog.
Csak ültem az anyósülésen és bámultam ki a szélvédőn. Mindenféle érzések kavarogtak bennem. Dühöt éreztem a gondnok iránt, mert tudom mit művel Blairrel gyerekkorában. Zavarodottságot, mert nem tudtam mit gondoljak a gyilkossági szándékról. Talán megérdemli, de mégis egy emberéletről van szó. Ezek mellett ott motoszkált egy kis gondolat, hogy miért ilyen ismerős nekem ez a név. Majd amikor negálltuk egy igen régi és rosszállapotban lévő ház előtt, erősen téptem fel a kocsi ajtaját és berohantam a házba.
-Alden, várj meg! - kiálltott utánam Sean.
Felkaptam a hozzám legközelebb eső tárgyat ami  jelen esetben egy üres vodkásüveg volt és beléptem a hálóba. Amit ott láttam nem igazán tudta befogadni a gyomrom az undorító szagok miatt, illetve az eszméletlen lányok látványa.
-Joseph!-ordítottam rá.
A gondnok lassan megfordult majd gúnyos mosolyra húzta a száját.
-Magát is látni erre felé, Mr. Bowman-mondta nyájasan.
-Mindig is tudtam, hogy rajtad nem kehet segíteni szimpla orvosi kezeléssel. Pszichopata vagy! Az egy dolog, hogy az én életem próbáltad megkeseríteni. De ahhoz, akit szeretek egy ujjal se merj hozzányúlni!
- Nem tud engem megakadályozni semmiben!-üvöltötte és megindult felém. Én egy gyors mozdulattal kivédtem és fejbevágtam ő pedig ájultan esett a földre.
-Blair-léptem hozzá. Lassan kezdett magához térni. Joseph még nem kelt fel, így elhagytuk a helyesigét a lányokkal a karjainkban.

12. fejezet

2018. december 9., szerda
Rémülten rontottam be a kórterem ajtaján és az ágyon zokogó barátnőmhöz futottam.
-Csinált valamit? -kérdeztem, és egyszerre tombolt bennem a düh és a félelem. Úgy éreztem, most már valóban kezdett túllépni egy határt az utóbbi időkben.
-Nem- rázta meg a fejét- de csak az volt a szerencsém, hogy ti megérkeztetek. Ha nem, biztos nem úsztam volna meg ennyivel- kezdett megint sírni.
- Ezt már mi sem hagyhatjuk annyiban- álltam fel az ágyról.
- Mit fogsz csinálni, Blair? - fordult felém.
- Azt nem árulhatom most el. De holnap ne várjátok a gondnokot, hogy dolgozni megy!- kiáltottam vissza és elhagytam az osztályt.

Idegesen vágtam ki a kórház épületéből kivezető nehéz vasajtót. Mindig is tudtam, hogy Joseph elméje teljesen elborult, de azt nem bírtam elképzelni hogy ilyet tesz bárkivel. Ismét megfordult a fejemben, hogy talán mégis értesíteni kellene a hatóságokat, de  mint mindig, most is elvetettem ezt az ötletet, hisz ha feljelentjük, akkor ő is be fog minket köpni, és szinte biztos hogy mi járunk rosszabbul, mert mindent elkövetne azért, hogy minél hosszabb időre dugjon minket rács mögé. Az autómmal a gondnok házához vezető útra kanyarodtam. A lehető legmesszebb tettem le az autót, hogy a lehető legkevésbé legyek gyanús és a táskámból előszedtem a benzolt tartalmazó üveget és egy keveset a lábtörlője alá öntöttem. Ha hazaérkezik, biztos igazán nagy élményben lesz része. Szószerint elájul majd tőle.
2018. december 10., csütörtök
A mai napom is úgy indult és telt mint általában szokott. Korán indultam munkába. Viszont kissé meglepetésként ért, hogy a főnököm is itt volt, aki ritkán tűnik fel itt. Csak abban az esetben látjuk, ha mindenkit érintő változás következik, vagy valakivel fontos megbeszélni valója van. Mellette egy fiatal lány ácsorgott, aki ránézésre nem tűnt amerikai állampolgárnak. Hosszú fekete haját lófarokba kötötte, arcára pedig egy hatalmas mosoly ült ki.
- Sziasztok, kérlek figyeljetek rám egy kicsit- kért szót Bill. Mindenki felnézett az asztaláról és az őszülő férfi irányába fordította tekintetét- szeretném nektek bemutatni Nadya-t. A Bostoni Egyetemről érkezett, a gyakorlatát nálunk fogja tölteni. Kérlek legyetek vele türelmesek, mivel indonéz származása miatt nehezen boldogul az angol nyelvvel. Jövő héten pedig a szombatot és a vasárnapot Kaliforniában töltjük, kicsit megtoldjuk az évzáró bulit a megszokottal ellentétben-mosolygott. Tudomásul vettük főnökünk szavait, a lány pedig nézelődni kezdett. Mindenkivel szóba elegyedett, engem különös módon került. Ezt nem igazán bántam, számomra zavaró volt ez a túlzott nyitottság.

A mai  nap után kissé fáradtan pakoltam be a kocsim csomagtartójába. Hirtelen valaki megállt mellettem, nem láttam az arcát, én pedig megijedtem. De azt a nevetést, ami feltört az illetőből, ezer közül is megismerem.
-Normális vagy?!- kiáltottam fel.
-Ne haragudj, azt hittem észreveszel-törölgette a könnyeit a nevetéstől.
- Ez egyáltalán nem volt vicces- motyogtam magam elé.
- Blair tényleg sajnálom- húzott közel magához, amitől én kezdtem megnyugodni.
- Tényleg ne csináld ezt, jó? -suttogtam. Mert nem mondhattam neki, de megfordult a fejemben, hogy Joseph utánam jön, és folytatja a gusztustalan játékait.
- Megígérem, hogy nem fogok- nézett mélyen a szemembe, és fülem mögé tűrt hajtincset- azért kerestelek, mert- köszörülte meg a torkát- ha lenne kedved, este átjöhetnél hozzám és vacsorázhatnánk együtt.
-Persze, nagyon szívesen- bólogattam, és próbáltam nem túl pszichopata módon kifejezni az örömömet.
Amikor hazaértem, lepakoltam a holmijaimat és beálltam a zuhany alá. A hideg időben teljesen átfagytam, és perceken keresztül csak áztattam magamat a forró vízben. Felvettem egy köntöst és a hálószoba gardróbszekrényéhez indultam, hogy keressek ma valami ruhát estére. A választásom végül egy fekete bőrszoknyára és egy fehér elegánsabb felsőre esett. Ehhez választottam még egy hozzáillő cipőt, a hajamat pedig egyszerűen kiengedtem. Gyalog mentem, mindössze 15 perc alatt mát oda is értem. Ahogy csengettem, már ajtót is nyitott.
- Gyere be! -invitált beljebb. Már jártam itt, de mindig lenyűgözött, mennyire ízlésesen volt berendezve a lakása. Miután megvacsoráztunk egy meleg takaróba bújva ültünk ki az erkélyre, és a még vacsorához töltött rosè-t iszogattuk. Engem pedig  megnyugtatott a közelsége, biztonságban éreztem magam mellette. Viszont emellett jóleső izgatottság fogott el.

-Több mint egy hónapja dolgozunk már együtt, de még mindig úgy érzem, hogy nem ismerlek- fordult felém.
- Már nagyon sok mindent elmondtam...-kezdtem

-És mi van a családoddal? Soha nem meséltél róluk- kérdezte, rátapintva ezzel a számomra legfájdalmasabb és leggyötrelmesebb pontra, illetve szakaszra az életemben. Vettem egy nagy levegőt, majd a poharat az előttünk lévő dohányzóasztalra helyeztem, hogy belekezdjek egy hosszú mesélésbe.

- Szörnyű gyerekkorom volt. Anyám ezt mindig igyekezett leplezni, óvott mindentől, féltett, mert én voltam neki egyedül ami valamiféle boldogságot hozott az életembe. Így a lehető legszorosabb kapcsolatot alakítottam ki vele, pedig nagyon kicsi voltam még akkor. Így talán nem is fogtam volna fel, hogy nekem mennyire rossz a sorsom. Viszont apám elérte, hogy  ezt érzékeljem. Fiatal kora ellenére már olyan erős alkoholizmus alakult ki nála, hogy a legtöbb ezzel foglalkozó szakember megdöbbent rajta. Idővel már a drogokat sem vetette meg, bár józanon sem volt kimondottan jó ember, sőt talán csak az általános tünetek mutatták hogy épp részeg-e, be van állva vagy tiszta. Ettől függött, hogy éppen hogy bánik velünk- sütöttem le a szemem és tekintetem a padlóra szegeztem. Alden letette a piát az asztalra, és bátorítólag megszorította a kezemet, amitől én azonnal zavarba jöttem- függetlenül az állapotától, képes volt mind a kettőnket fél holtra vernie, már csak egy félreértelmezett pillantás miatt, vagy éppen azért mert neki ilyen kedve volt. Én megmenekültem a haragjától...anyám sajnos nem. Apámat börtönbe zárták, én árvaházba kerültem 4 évesen, azóta pedig azt sem tudom él-e még vagy valaki megbosszulta tettét a börtönben. Az árvaházi éveimben történtek jók is rosszak is. Ott ismertem meg a legjobb barátnőmet, viszont meg kellett küzdenem a perverz gondnok okozta szörnyűségekkel is.  13 évesen nevelő szülőkhöz kerültem, de egy ennyi idős gyereket már nehéz új családba szoktatni és sosem tudtak igazán a lányukként kezelni. Nem volt náluk rossz dolgom, sőt, de soha nem néztünk egymásra családtagként így nem is tartom velük a kapcsolatot.

- Tudom, ilyenkor a legrosszabb a szánakozás, de...-kezdte.

-Hagyd, már elfogadtam, hogy ez így alakult- legyintettem- már felnőtt ember vagyok, új életet kezdtem-nyúltam a poharam után és belekortyoltam. Futólag az órámra pillantottam. Már hajnal egy órát mutatott. Nagyon elbeszélgettük az időt- Nekem viszont mennem kell- álltam fel.

-Hazakísérlek-pattant fel rögtön.

-Hazatalálok magamtól is-utasítottam vissza az ajánlatát.

-Ilyenkor már ne nagyon sétálj egyedül-válaszolt komoran. Furcsa volt a viselkedése. Máskor határozott, magabiztos most hirtelen visszafogott lett. Míg hazakísért, nem igazán szóltunk egymáshoz. Most az egyszer a szoros ölelés és a puszi is elmaradt elköszönéskor. Kissé csalódottan és elszontyolodva léptem be a lakásom ajtaján. Egy gyors zuhany után átvettem a pizsimet és miután befeküdtem az ágyba, el is nyomott az álom.

2018. december 19., szombat

Az elmúlt nap eseményei miatt kissé keserű szájízzel ültem fel a repülőre. Joseph napok óta nem csinált semmit, amit talán jó jelnek vehetünk, de ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mi van, ha valami sokkal durvább tettre készül, ami akár tragédiával is végződhet. Aldennel napok óta nem beszéltem, és attól félek, nagyon elszúrtam azzal, hogy beavattam a múltamba. Egyedül csak Rowenára számíthatok, viszont ő nem jöhet velem, és egyedül kell valahogy túlélnem ezt a napot.
2018. december 20., vasárnap
A hétvége egész jól telt viszont már a kezdetektől annyira bosszantott ez az indonéz lány, mintha már legalább egy hetet együtt töltöttünk volna előzőleg. Már laborban is bebizonyosodott hogy igencsak szeret beszélni, annak ellenére hogy az angol nem az erőssége,  de nem igazán vettem róla tudomást. De vasárnap estére már zavart hogy mindenhol ott van, hogy mindenkivel jóban akart lenni. Akárhányszor megláttam, mindig valakinek dumált valamit, legtöbbször Aldennek. Valamiért ez roppant mód irritált és nem hagyott nyugodni ennek a gondolata. Nem értettem hogy mit beszélt, de talán azért mert igyekeztem teljesen ignorálni, és így nem sikerült kivennem a szavakat. Vacsora után kimentem a mólóra, hogy gyönyörködhessem a tiszta égbolt nyújtotta szépséges látványban. Teljesen elmerültem a gondolataimban, tekintettem a csendes vizet pásztázta, amin visszatükröződött a csillagokkal teli ég.  Hirtelen megjelent mellettem valaki, egy számomra igen ismerős személy. Leült mellém, úgy tűnt, valamit nagyon figyel, folyamatosan  a háta mögé bámult, majd felém fordult.

-Blair, kérlek segíts lerázni, egész nap beszél nekem, én meg azt  sem értem mit mond csak idétlenül bólogatok meg vigyorgok- magyarázta hadarva.

- Pont úgy néztél ki mint akit nem érdekel- nevettem fel kínosan, de éreztem hogy a hangom nagyon sok gúnyt és dühöt éreztetett a mellettem ülő férfival- Basszus, annyira nem értelek. Néha túlságosan pimasz vagy, eljátszod hogy könnyen meg lehet ingatni a magabiztosságodat aztán engem hozol zavarba. Egyszer úgy csinálsz mintha lehetne köztünk több is, mint barátság, puszilgatsz, ölelgetsz és múltkor meg is csókoltál. Mintha a barátnőd lennék pedig nem vagyok az, sajnos- sóhajtottam fel- utána meg teljesen eltávolodsz tőlem, nem szólsz hozzám és úgy csinálsz mintha idegen lennék. Van elég bajom így is, komolyabb, nem kell, hogy olyan problémákat zúdíts a nyakamba amit tiniként tapasztaltam utoljára igazán! -fakadtam ki. Felálltam, hogy visszainduljak a szobámba, de megragadta a kezem és visszatartott.

- Ne csináld Blair, azt se tudom hogy kell kiejteni a nevét, engem olyasvalaki érdekel, akinek tudom a nevét, akit sikerül megértenem   és egyáltalán érdekel hogy mit beszél!- nézett mélyen a szemebe.

-Ezt most nekem szántad? Mindezek után megteszed azt, napok óta hozzám sem szólsz, levegőnek nézel, csak akkor szólsz hozzám ha nagyon muszáj. Akkor most hirtelen miért kellene neked az én segítségem? - kérdeztem  hitetlenkedve.
-Blair. Mit gondolsz kinek? Miután megtudtam mi történt veled, nem tudtam hogyan közeledjek,  hogyan reagálnál rá. De az az igazság hogy, attól a perctől kezdve tetszettél mikor először elkezdtem nálatok dolgozni. Csodáltam, hogy  ennyi áldozatot képes vagy hozni a munkád iránt, hogy makacsul ragaszkodsz a saját kutatásodhoz, nem hagyod hogy más esetleg megszerezze magának a sikerrel járó hírnevet. Tudom, hogy mennyire utálod amikor mással együtt kell dolgoznod, de te mégsem hisztiztél és alkalmazkodtál hozzám. Akármennyire próbáltalak kibillenteni abból a nyugodt és hidegvérű személyiségedből, nem sikerült. Amikor elejtetted a kémcsövet, akkor simán visszaszóltál valami frappánsat hogy kicsit megtörd azt az önbizalmat amit mások felé mutatok. Nem véletlen volt hogy minden alkalommal, amikor hazakísértelek, megöleltelek és megpusziltalak... és a csóknak is volt jelentősége- egyre közelebb jött hozzám, gyengéden megsimogatta az arcom és maga felé fordítva megcsókolt.  Hirtelen felfogni sem tudtam a tettét, de azonnal visszacsókoltam. Miután elengedett, szorosan magához ölelt és mélyen a szemembe nézett.

-Rohadt fontos lettél nekem, és nem szeretném elcseszni.- mondta ki kissé határozatlanul, én pedig felnevettem.

- Néha annyira vicces amikor meg tudom törni az egódat- nevettem tovább- Ő nem szólt semmit, csak gyengéden belepuszilt a hajamba. Hajnalig bámultuk a vizet, majd amint már kissé hűvössé vált az idő, visszamentünk a hotelbe.